Esztergomba készültünk az unokáimmal, amikor egy fotón megláttam, hogy az ottani karácsonyi vásár utcája ezzel a kapuval csalogatja a látogatókat. Rögtön megjelent előttem ez a kép...
Unokáimat előre felkészítettem, hogy kékóra idején, amikor ide ellátogatunk, szeretnék készíteni róluk egy fotót, amin egymás kezét fogva, nekem háttal a kapu előtt állvabámulják a vásárt. A képet a szokásosnál (1/125) egy kicsit hosszabb záridővel (1/60), a vakut második redőnyre szinkronizálva készítettem, és a feldolgozás során a nemrég megismert Adamski-effektussal próbáltam megfűszerezni, hogy a megálmodott hatást elérjem. (Ezzel a beállítással a gyerekek még mozdulatlanok maradtak, s az ISO sem emelkedett túl magasra.)
Stúdióban még sosem fotóztam, valahogy sosem izgatott a fotózásnak ezen válfaja. Különösen kevés fantáziát látok a különböző felaggatott hátterek előtti pózolások megörökítésében. Persze ezen a téren is láttam már szép dolgokat, de akkor sem az én világom. Arról már nem is beszélve, hogy a világítás ("fényelés") egy külön tudomány, ami akár izgalmas is lehet, de erről (bár elolvastam jó pár erről szóló anyagot) nem sokat tudok, gyakorlatom pedig természetesen semmi sincs.
Mindezek ellenére, amikor legutóbb az egyik kedvenc modellem, Trautmann Laura megkért egy karácsonyi díszlettel berendezett stúdióban történőfotózásra férjével és egyéves gyermekével, Lalbival, a kérést nem tudtam visszautasítani. A tervezés időszakában Laura nézegette a különböző stúdiók nyújtotta lehetőségeket, hogy kiválaszthassuk a legmegfelelőbbet, amíg egyszer egy fotós csoportban azt nem olvastam, hogy karácsonyig gyakorlatilag már minden stúdió foglalt, nem lehet időpontot találni. Így aztán némi izgalommal indult a dolog, de Laurának végül sikerült egy szabad órát találnia a múlt hétvégére az újpesti Studio Lightroom Koa stúdiójában. Itt egy berendezett kis sarok várt minket fehérre fújt, izzókkal díszített fenyőfával, kisautóval, könyvespolccal és karosszékkel.
Azt reméltem, hogy (mivel a fotóstúdiók mindenütt így hirdetik magukat) a fények beállításában segítséget kapok majd a stúdió munkatársaitól. Ez a reményen azonban gyorsan szertefoszlott, amikor a kolléga (aki, úgy tűnt, teljesen egyedül volt a vasárnap reggeli órán) közölte, hogy szólhattam volna előre, most sokan jönnek a különböző szobákba, nem ér rá ezzel foglalkozni. Bemutatott egy kisebb és egy nagyobb szoftboxnak, megmutatta, hogy hol lehet a fényerőt állítani, aztán magamra hagyott. Így aztán nekem kellett próbálkoznom a beállításokkal, amire túl sok variácós lehetőséget nem láttam: baloldalon kissé nagyobb volt a tér, így oda került a nagyobb szoftbox; a jobb oldalra, közelebb a díszlethez a másik, mivel ott a fal megakadályozta, hogy messzebbre tegyem (még így is belelógott néha a képbe). Próbáltam játszadozni a fényerőkkel, de így utólag a fotókat nézve úgy látom, hogy a rövid idő alatt nem sikerült igazán kiismernem a helyes beállítást. Próbáltam úgy igazítani a fényeket, hogy ne legyen nagyon lapos a megvilágítás, de bizony nem nagyon sikerült. Ráadásul minden erőfeszítésem ellenére a vártnál nagyobb ISO-kon kellett dolgoznom, pedig azt hittem, hogy egy stúdióban majd egyáltalán nem lesz ilyen gondom. (Előzetesen úgy terveztem, hogy 8-as blendével 1/125 vagy 1/250 záridővel fotózom - ha a kisfiú mozog, akkor kellhet a rövidebb idő - de a szoftboxok 100%-os fényerejét használva sem bizonyult elégnek a fény. Kénytelen voltam tágabb rekeszt használni, ami persze nem tragikus, életleníti a hátteret, de most kivételesen épp nem ez lett volna a célom.)
A fotózást egy félig-meddig karácsonyinak nevezhető fix háttér előtt fejeztük be ("karácsonyiságát" a háttér elé állított fenyőfa és egy fényfüzér volt hivatott jelezni). Ezúttal elég volt balról a kisebb szoftbox-szal megvilágítani a teret, mert jobbról egy ablakon keresztül jött be némi fény (azért csak némi, mert ronda, csepergős, szürke idő volt). Az ISO-t ugyan feljebb kellett tekernem, de cserébe legalább nem volt olyan telibeszórt, unalmas a megvilágítás.
A kis Lalbi végig megadóan tűrte a megpróbáltatásokat. S bár a képek nem a stúdiófotózás tanítani való mintapéldái lettek, emléknek (és számomra első tapasztalatnak) jók lesznek.
Szombaton délután kiruccantam szülővárosomba, Gödöllőre, hogy a főtér ünnepi köntösét kékórás felvételeken megörökítsem.
Sok hibát elkövettem már fotózásaim során - most is sikerült egyet... Délelőtt egy hirdetéshez készítettem fotókat, és (életemben először) átállítottam a gépet jpg-re (mindig raw-ban fotózom egyébként). Gyorsabb így, gondoltam, nem kell sokat vacakolni a képekkel, egy hirdetéshez ez is elég (néhány sosem használt fotós kiegészítőtől akartam megszabadulni). A fotózás után pedig elfelejtettem visszaállítani a gépet, és így mentem ki Gödöllőre.
Már csak a hazaúton vágott az agyamba a malőr, de már nem volt mit tenni.
A fotózás olyan, mint a zenélés vagy a sakkozás. Tudod, hogy nem te vagy a legjobb. Lehet, hogy még csak nem is vagy jó (még ha törekszel is arra, hogy az légy). Akkor is... élvezed és csinálod. Mert fotózni muszáj.