A fürdőszobaablakból kitekintve fogott meg a látvány. Már sötét este volt, de a szomszéd ház kivilágított ablakában jól látszott két macska sötét sziluettje és fölöttük a redőnyökön átszűrődő sok apró fénycsík.
Már kaptam is a fényképezőgépet, tekertem rá a 70-200 mm-es objektívet és szaladtam ki a ház mögé, hogy a képet megörökítsem.
Valóban nagyon sötét volt, az ISO-t 3200-ig kellett tekernem, hogy látszódjon valami, így aztán a kidolgozáskor erős zajszűrést kellett alkalmaznom.
Nemrég ebben a kis somogyi településen jártunk unokáinkkal, akik nagy madárrajongók. Nem pusztán csak szeretik a madarakat, de lelkesen bújják a könyveket is, rengeteget tudnak róluk, és elismerésre méltóan sok madarat ismernek fel.
Nagy izgalommal várták hát a szervezett madárszafarit, aminek keretében egy terepjáróban ülve jártuk be a Somogy Természetvédelmi Szervezet mintegy 250 hektáros területét.
Az 1980-ban alakult civil szervezet 800 hektáron folytat gyakorlati természetvédelmi kezelést. Ennek keretében a Koroknai vízfolyás duzzasztásával vízi madarak élőhelyeinek tucatjait hozta létre, és kezeli őket rendszeresen ma is. Több információ olvasható a honlapjukon: https://stvsz.com/).
A kiindulási pont az 1872-ben épített Kund Kastély volt, ami a szervezet központja, de szállodaként is üzemel.
Túravezetőnk, Tömösváry Tibor (a Természetvédelmi Szervezet vezetője) igyekezett minél több információt átadni a területen fellelhető madarakról. Kissé rozoga, de minden akadályon magát átküzdeni képes terepjárónkkal többször is megálltunk, hogy megcsodáljuk, vagy éppen a hangjuk alapján azonosítsuk be a különböző madárfajokat.
Fotózni gyakorlatilag szinte csak a kocsiból lehetett, mert a járművet (ami naponta megfordul a területen) már megszokták a madarak, de ha kiszálltunk, az ember látványa rögtön elriasztotta őket. A Canon 70-200 mm f/4L USM nem igazán madárfotózásra való objektív (legfeljebb egy kert távolságait tudja leküzdeni), de ennél komolyabb "messzelátó" híján ezzel kellett kihasználnom az adódó lehetőségeket. Nem is tudtam minden látott madárról elfogadható fotót készíteni, s amik sikerültek, azok is csak az emlékkép minőségét ütik meg, igazi minőségi természetfotóhoz ennél jóval komolyabb előkészületek (valamint felszerelés, gyakorlat és tudás) szükségesek. Ám az élményt ezek a képek is megőrzik...
nagy kócsag
nagy kócsag a zsákmányával
bíbic
bíbic a levegőben
réti cankó
kis kárókatona
gyurgyalagok
Még túravezetőnkben is elismerést keltett 7 éves (Félix) és 9 éves (Noel) unokáink tudása, akik szinte minden madarat tévedhetetlenül ismertek fel még nagy távolságból is. Büszkék is voltunk rájuk, annak ellenére, hogy a madárhangokat még tanulniuk kell, de hát lesz még rá pár évük...
Trautmann Laurával sok közös fotózást megéltünk már, ezúttal abból a különleges alkalomból találkoztunk, hogy kisbabát várnak párjával, Lalával (akivel néhány éve az alcsúti arborétumban a pár jegyesfotói is készültek).
Több elképzeléssel is készültünk, amelyek közül a kádban készítettek a legkülönlegesebbek. Izgalmas kérdés volt, hogy a citrom- és a narancskarikák vajon fennmaradnak-e a tejjel felöntött víz tetején. Szerencsére mind a karikák (mind a rózsaszirmok, amelyeknél nem volt ilyen előzetes aggodalmunk) jól viselkedtek, így nem volt akadálya a tervezett képek elkészítésének.
Laura fekete-fehér csíkos ruhájának valamint a hasonlóképpen sávozott faldíszítésnek az előnyeit kihasználva fekete-fehér képeket is készítettünk, és egy fotó erejéig Lauráék örökbe fogadott cicája is szerepet kapott.
A hét végén Melinda és Bandi kértek meg egy kismamafotózásra, amire Lujza kutyus is elkísérte őket. A helyszín a gödöllői Erzsébet park volt, ahol az ősz pompája bizony már eléggé megkopott (persze nem csak ott).
A fák lombjain átsütő ragyogó napsütés, a sétány végén emelkedő sziklák még így is hatásos környezetet kínáltak a csaknem utolsó napos Meliék fotózására.
Úgy gondoltam, az idén nem csinálok összefoglalót az év fotóterméséről. Számomra 2015. legnagyobb fotós élménye a norvégiai fotóstúra volt, ezért készítettem egy néhány perces összefoglalót (slideshowt) a képekből. Mivel rengeteg fotó készült, megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy csak a fekvő, 3:2 képarányú képeket tettem bele, az állók és a szélesebb fotók kimaradtak.
Szeptember közepén
eltöltöttünk egy hétvégét a Nyitra partján fekvő szlovákiai Bajmócon (ottani nevén Bojnicén).
Gyönyörű várát még a 13. században a Hont-Pázmány nemzetbeli Kázmér kezdte építeni, majd
Csák Máté folytatta, 1321 után pedig királyi vár lett.
Története elég
kalandos: Mátyás király, Corvin János és a Szapolyaiak is birtokolták. A
törökök kétszer is eredménytelenül ostromolták (1530 és 1599), Bocskainak
viszont megnyitották a kapukat (1604). 1637-ben a Pálffy család tulajdonába
került. A Rákóczi-szabadságharc alatt a kurucok csak hosszas körülzárás után
tudták kapitulációra bírni (1704), majd a trencséni csatát követően a császáriak
egyheti ostrom után visszafoglalták (1708).
A Pálffyak egyik legfőbb birtokközpontjukként végig
karban tartották a várat, majd a 20. század elején pompás, 365 ablakos várkastéllyá
varázsolták. (Forrás: wikipedia)
Tükröződések fotózása egy közeli tónál és egy nem túl megerőltető túra a Gutulia Nemzeti Park skanzen-jellegű régi farmépületeihez - nagyjából ennyi a mai program. Sólyomszemünk, Miklós néhányszor felhívja a figyelmünket az éppen arra vonuló rénszarvascsordákra (természetesen mindig ő fedezi fel őket elsőként), amelyek úgy vonulnak át az utakon, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Kíváncsian bámulnak ránk, miként mi rájuk, csak ők éppen nem fotóznak le minket. Az egyik parkban egy helyiérdekű mókust is sikerül végigkergetünk gépeinkkel. Végül egy etetőn állapodik meg - itt a vadon élő állatok békében osztoznak meg a területen az emberekkel.
Nyírfákkal és fenyőkkel borított tarka hegyoldalak között autózunk, mint oly sokszor az elmúlt napokban. Egészen sajátos, különleges látvány a sárgászöld lomboktól foltos örökzöld, mintha tarka kendővel fedte volna be a tájat az ősz.
A Rondane Nemzeti Park felé tartunk, arra a helyre, amelynek köszönhetően most itt vagyok. Solymosi Réka norvégiai fotói közül ennek a vidéknek a képeit láttam először, és - talán éppen ezért - ezek tették rám a legnagyobb hatást. Most is a gyönyörű, színes fotókat látom lelki szemeim előtt, miközben mikrobuszunk szorgosan falja az út kilométereit.
A pézsmatulok ott van a bokor alatt - erősködik a parkolóban az autós, akitől útbaigazítást kérünk. Előveszi fényképezőgépét, és a kijelzőn mutatja felvételét a bikáról, ahogy a távolban, a domb alján heverészik. Jenő messzelátót ragad, és néhány másodperces keresgélés után megtalálja az állatot. Nehezen akarjuk elhinni, hogy ilyen szerencsénk van, alig szálltunk ki a kocsiból és máris rátaláltunk a hőn vágyott pézsmatulokra. Gépemen már a 70-200 van, a megjelölt irányba fordítva megkeresem a bikát. Ilyen távolságból csak egy egér ugyan, de hátán fehérlő bundájával még így is kirí a környezetéből.
Most már csak meg kell találnunk az átkelőt a folyón.
Munkaügyben időnként megfordulok Zala megyében, s ilyenkor mindig magammal viszem a felszerelést, hátha elém kerül valami. Tavaly több szép fotótémát is sikerült találnom, s a múlt csütörtökön, amikor ismét meglátogattam zalaszentgróti partnerünket, valami hasonlóban reménykedtem. Mindig persze nem lehet karácsony, de ha az ember keresi a lehetőségeket, akkor azért néha csak belebotlik valamibe. A megbeszélést követően Zalaszentlászló-Nemesbük-Hévíz felé kerültem, s menet közben találtam rá a zalaköveskúti Teréz Anya kilátóra. A közeli réten éppen egy őz legelészett, ami a gép kattanását hallva rögtön menekülőre fogta. A magasból szép panoráma tárult a zalai dombokra, de olyan párás volt a levegő, hogy utólag alig tudtam valamit elővarázsolni a fotókból.
Másfél éves volt, s tegnap éjjel örökre elköltözött a világunkból.
Egy évvel ezelőtt szegődött hozzánk, és nagyon hamar megszerettük. Potya - ezt a nevet adtuk neki. Reggel, amikor munkába indultunk, követett a kapuig, és nézte, ahogy távozunk. Este, amikor hazaérkeztünk, már jött elénk és üdvözölt. Családtaggá vált. Sohasem éreztük azt, amit egy macskáról állítanak, hogy a házat, a lakhelyét szereti, és nem a gazdáját. Már apró cicaként minket választott, ragaszkodott hozzánk, és új lakhelyünkön se kereste a régit. Mert együtt voltunk.
Félt az autótól, és reméltük, hogy bár forgalmas út mellett lakunk, ez a félelme megóvja a bajtól. Sajnos nem így lett.
Az utolsó képeket alig egy hete készítettem róla csak úgy "mellékesen", s nem is gondoltam, hogy ez lesz az utolsó alkalom...
Még egy napja sincs, hogy elment, de máris hiányzik.
Kistarcsán már többször rendeztek böllérfesztivált, de most először szántam rá magam, hogy szombaton korán felkelve megnézzem, hogyan ölnek le egy csomó disznót a különböző résztvevő csapatok.
Az esemény egy kerítéssel elválasztott területen belül zajlott, ahová elvileg nem mehettek be a nézők. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a kordonon kívülről esélyem sincs normális képeket készíteni, ezért egy alkalmas pillanatban becsusszantam a résztvevők számára fenntartott kapun keresztül. Tartottam tőle, hogy egyszer csak kitessékelnek, mint nem kívánatos egyént, de szerencsére nem törődött velem senki.
Tavaly májusban szegődött hozzánk egy helyes, apró, vörös cirmos cica, Potya. Azóta felnőtt kandúrrá vált, s pénteken túlesett élete első igazi nagy megrázkódtatásán, az ivartalanításon. Sokáig berzenkedtem ellene (férfiszolidaritás is van a világon - mondogattam), de egy idő után be kellett látnom, hogy muszáj túlesni rajta. Azon túl, hogy többször erősen megtépázva került ki a nála lényegesen erősebb, szomszéd kandúrral vívott csatából (egyszer kis híján a fél szeme is ráment), a szakirodalom érvei is meggyőztek.
Budafokon a Campona üzletház egyik szárnyában található a Tropicarium. Még sosem jártunk ott, ezért az egyik este munka után meglátogattuk. Persze a fényképezőgép sem maradhatott otthon, bár tudtam, hogy ez sok más között szintén Budapest egyik agyonfotózott helyszíne. Rengeteg kép látható az interneten a különleges, egzotikus úszó, mászó, ugrándozó élőlényekről - most én is szaporítom őket egy kicsit..
Jánvári Noémi több fotózáson sminkelte már a modelleimet. Így közreműködött Papp Charlotte mesefotóinál, Németh Erika orgonás képeinél, Gelencsér Erika fényképezésén a Kopaszi gáton és Adrienn valamint Szabolcs párosfotózásánál a Margitszigeten. Ezúttal Noémi kért meg Klemi és Feri családi képeinek elkészítésére, amelynek főszereplője nem annyira a pár, hanem sokkal inkább Lucky, a kiskutya volt.
Néhány héttel ezelőtt beköltözött hozzánk egy fiatal, vörös-cirmos kis kandúr macska. Alig pár hónapos lehetett, amikor először megjelent a kertünkben. Valahonnan a szomszédból került elő, és úgy tűnt, hogy nagyon jól érzi magát a körünkben. Egyre gyakrabban tűnt fel nálunk. Amikor hazaérkeztünk vagy kiléptünk a házból, már ott is termett és vékony kis hangján üdvözölt minket. Mindenhova követett, és közben folyton magyarázott. Mint aki mindenképpen szeretne beszámolni életének történéseiről.
Benézett hozzánk az ablakon egy rigó és jó reggelt kívánt. Kicsit elbeszélgettünk. Elpanaszolta, hogy milyen kemény ez a tél, és én is elmondtam, hogy bizony nekünk sem egyszerű az élet. Ő legalább szabad, mint a madár. Megcsóválta a fejét, úgy tűnt, nem nagyon ért egyetvelem. Aztán elrepült.
Portréfotózások előtt - ha tehetem -, tartok egy kis szemlét a tervezett helyszínen. A legutóbbi előtt is bóklásztam egy kicsit a Városligetben, s mint ahogy lenni szokott, néhány próbafelvétel ekkor is született. Ezek közül emeltem ki néhányat, amelyek hangulata talán visszaad valamit a reggel nyugalmából...
A fotózás olyan, mint a zenélés vagy a sakkozás. Tudod, hogy nem te vagy a legjobb. Lehet, hogy még csak nem is vagy jó (még ha törekszel is arra, hogy az légy). Akkor is... élvezed és csinálod. Mert fotózni muszáj.
