Kréta a legnagyobb görög sziget, amelyen bőven van látnivaló. Mivel egy korábbi nyaralás alkalmával már elég nagy részét bejártuk, most inkább a pihenést helyeztük előtérbe.
Egy hajókiránduláson azért részt vettünk, amely során két olyan öblöt is meglátogattunk (Gramvousa szigetén), ahol a víz színe a Karib-tengert idézi. Egy másik alkalommal kisvonattal a kournasi (Krétán a legnagyobb) édesvízi tavat is meglátogattuk.
A következő fotókon az elképesztő vízszínek mellett leginkább a mediterrán építészet színei és geometriai formái köszönnek vissza.
Nemrégen Dubrovnikban töltöttünk egy hosszú hétvégét. Régi álmom vált valóra e gyönyörű város meglátogatásával, amely éppen elég messze van ahhoz, hogy az ember meggondolja, nekivágjon-e autóval, de nem elég messze, hogy el is rettenjen tőle. A 940 km-es út nagy részét autópályán kell megtenni, csupán az utolsó 80 km vezet kanyargós tengerparti utakon. Az odavezető út egyik érdekessége, hogy Dubrovnik előtt mintegy 60 km-rel az utazó belép Bosznia-Hercegovinába, majd 10 km múlva már el is hagyja és újra Horvátországban folytatja útját. Horvátországot ugyanisa tenger partjánál e rövid helyenkettévágja a másik állam. Be- és kilépéskor útlevél- és vámellenőrzés következik, igaz, nem túl komoly, gyorsan megy a sor, de hogy illő módon álljunk a dologhoz, néha félreállítanak egy-egy kocsit.
Bosznia-Hercegovina
A wikipédián minden lényeges tudnivaló megtalálható Dubrovnikról, ezért azokat nem részletezem. Talán csak az hiányzik, hogy Verne híres regényének, a Sándor Mátyásnak nagy része is ebben a városban - régi nevén Raguzában - játszódik.
Dubrovnik hangulatos óvárosát egy 2 km hosszú városfal veszi körbe, amely természetesen kötelező program minden turistának bár csak belépőjeggyel látogatható. A bástyákkal szabdalt fal helyenként olyan keskeny, hogy csak libasorban lehet menni, ezért egyirányú közlekedést írtak elő. Nagyon meleg volt, jócskán 30 fok fölött, ami éppen a városfal megmászásánál jelentette a legnagyobb kihívást. De hát persze van annyi sör, amennyivel ez is elviselhető... még ha 1.600 Ft is egy korsó!
Az óváros látnivalói mellett kihagyhatatlan a zöld paradicsom: Lokrum szigete, valamint a 400 m magasságban lévő Imperial erődöt célzó, 800 m hosszú kötélpályás lanovka (zárt kabinos libegő) is, mindössze 5 perces menetidejével. A fenti látvány természetesen kiköveteli magának a panorámafotók készítését...
Az óvároson kívüli részeken elfogadható árú, szép és tiszta apartmanok bérelhetők, amelyek tökéletesen megfelelnek egy turistának. Fölösleges a központban megszállni aranyért, mert a városban könnyű közlekedni - feltéve, hogy nem autót akar használni az ember, mert parkolóhelyet az óváros közelében nem lehet találni. Ennek tudatában mi eleve buszközlekedésre rendezkedtünk be, ami nemcsak hogy jó megoldás, de olcsó is, a napijegy kevesebb, mint egy sör ára!
Lehet, hogy csak magyarként meglepetés, de a városban m i n d e n k i beszélt angolul: nemcsak a buszvezető, de még a peremvárosi trafikos is!
Idei nyaralásunk helyszínéül Bulgáriát választottuk. Kicsit tartottunk ugyan a balkáni és a szoc. kultúra örökségétől, de mivel a felkapottabb európai tengerparti üdülések rizikósak (vagy túl drágák) voltak, végül emellett döntöttünk.
Nem bántuk meg, mert bár talán egészen enyhén szerényebbek voltak a körülmények, tengerparti úti célnál az ember nemcsak a víz közelségét fizeti meg, hanem a garantált jó időt is, ebben pedig nem volt hiány.
A Napospart egyike a legnépszerűbb bolgár nyaralóhelyeknek. Hosszan elhúzódó homokos strandjai vannak, amelyeket kissé túlságosan is ki akartak használni a bolgárok. A 8 kilométeres partszakasz borzasztóan túlzsúfolt, tele van egymás szájába épített szállodákkal, az utak olyan szűkek, hogy a busz alig tud ellavírozni bennük. Ennél fogva persze nagy a nyüzsgés, rengeteg az ember, és ahogy hallottuk, a szállodák többségében is nagy a sorban állás a lifteknél és az éttermekben.
Mi ebből szerencsére semmit nem tapasztaltunk, mert szállodánk az üdülőövezet szélére épült, családias, barátságos környezetben.
A nagy beépítettség miatt a kikötők kivételével gyakorlatilag sehol nem lehet parti sétányt találni, ahol beülhetnénk egy vendéglőbe a tengert bámulni egy ital társaságában. Ilyenek ugyanis nincsenek.
A Napospart egybeépült a világörökség részét képező kis félszigettel, Neszebárral, amit sajnos szintén feláldoztak a turizmus oltárán. A régi, ódon, hangulatos faházak utcaszintjét mindenhol butikok, bazárok tömegei uralják. A látvány még így is kellemes, de ha a Hanza-városok gyönyörűen karbantartott és stílusidegen elemeket messze űző faházaira gondolok, akkor azért óriási a különbség. Az idegenvezető ismertetője szerint Neszebáron a legnagyobb az egy főre eső templomok száma a világon - s ez akár így is lehet, mert valóban minden utcasarkon találni egyet.
Végső soron jó szívvel tudom ajánlani Bulgáriát mindenkinek azzal, hogy döntés előtt érdemes a szokásosnál alaposabban körüljárni a szálloda-kérdést.
Nemrégen Törökországban töltöttünk 10 napot. Sajnos rögtön az első nap elkapott valami nyavalya, ami miatt minimálisra csökkentettük a kirándulások számát. Ezért aztán a fotózások témája is elég szegényesre sikeredett: a szállodán és a közeli Alanyán kívül nem sok egyéb kínálkozott - a turistalátványosságokat pedig nem akarnám végiglapozni itt...
Néhány hete Törökországban jártunk. Nem először voltunk ott, igaz, eddig csak amolyan félnapos kiruccanásaink voltak görög szigetekről. Már akkor megállapítottuk, hogy (legalábbis a tengerparti üdülőövezetek) teljesen európaiak. Semmi Ázsia, semmi kosz, semmi zavaró tolakodás. A törökök nagyon kedvesek, barátságosak és közvetlenek. A "mádzsárok" egyébként is kedves nép számukra, hiszen elég sokáig éltünk együtt (ők a 150 évet természetesen nem megszállásként élték meg). Néhány éve az egyik üzletben mondták el, hogy "a zsebemben sok alma van" mondat törökül majdnem ugyanígy hangzik és ugyanazt is jelenti (a különbség annyi, hogy kiejtésben az alma = elma, a zseb = dzseb törökül). Most az egyikük meg azt kérdezte tőlünk: a mádzsárok azok végül is törökök, nem? Egy kurddal is összehozott minket a véletlen. Természetesen árus volt ő is, és mindennek elmondta a törököket, csak jó embereknek nem. Nem igazi, rendes mohamedánok, mint a kurdok, nincs legalább 10 gyerekük, mint a kurdoknak és nem becsületesek, mint a kurdok. Persze tudni kell, hogy a kurdok a legnagyobb olyan kisebbség a világon, akiknek nincs saját országuk, és a 25-30 milliónyi népességből több, mint 10 millióan Törökországban élnek. És nagyon nincsenek jóban egymással... A hotelben két magyar animátorlánnyal is megismerkedtünk (az egyikük, Judit a baloldali beköszönő képen látható). Nem irigyeltem őket, reggeltől estig be voltak fogva: eközben végig vidámak, mosolygósak voltak, beszédbe elegyedtek mindenkivel, és bizony alig volt megállásuk.
Hogy itt is maradjon valami az emlékekből, néhány fotót közreadok. Mindenféléről: a hotelről, a kirándulásról a Manavgat folyón, a folyó híres vízeséséről és az első szállodánk absztrakt vonalairól. (Azért első, mert eredetileg egy most épült vadonatúj szállodába foglaltunk, ami viszont nem volt teljesen kész érkezésünkkor /sőt, jóval utánunk sem/. Mivel más problémák is voltak, átkértük magunkat egy másik szállodába, amit becsületére mondva, a Neckermann vonakodás nélkül teljesített.)
30 éve jártunk utoljára Mallorcán, amiről nagyon kellemes emlékeket őrzünk. A sziget természeti szépségei sem utolsók, de a legcsodálatosabbak az emberek voltak.
Az egyik üzletben, ahol feltűnt szokatlan nyelvünk, megkérdezte az eladó, honnan jöttünk. Amikor meghallotta a választ, egészen felélénkült. Lelkesen sorolni kezdte az Aranycsapat tagjait. Mindent tudott róluk (én meg kicsit szégyenkeztem, hogy tizedannyi ismerettel sem rendelkezem), s ettől kezdve szinte barátként kezelt minket. Akkor tudatosult bennem, hogy Puskás Öcsit (aki a Real Madrid játékosa is volt) istenként tisztelik Spanyolországban.
Egy másik alkalommal flamenco táncot néztük egy kis bár kerthelyiségében. A szünetben szóba elegyedtem a két ördöngös kezű gitárossal (és megvásárolatm a kazettájukat), amely során ismét felszínre került a nemzetiségünk. Másnap, amikor újra betérünk a bárba, a zenészek bejelentették, hogy magyar barátaik tiszteletére eljátsszák a Monti csárdást (amiről persze kevesen tudják, hogy egy olasz zeneszerző műve).
Ilyen és ehhez hasonló esetek sokasága miatt szerettük meg a spanyolokat. Mondhatjuk, hogy nem nagy dolgok ezek, csak a vendéglátásban kötelező szívélyesség részei, de amikor Európa egyes részein elkeserítő tapasztalatokat szerez az ember, akkor megbecsüli azt, ahol szeretettel bánnak vele.
(Kellemesnek, de azért nem ennyire szeretetteljesnek találtuk a görögök hozzáállását. A legelkeserítőbb tapasztalataink az olaszokkal voltak, akik olyanok, mint a magyarok: ott csapják be a vendéget, ahol tudják - elnézést mindazoktól, akikre ez nem jellemző.)
Az idén tehát örömmel látogattunk el Mallorcára megint. Egy ilyen gyönyörű helyről emlékképek százai készülnek, helyettük azonban inkább csak néhány plakátszerű összeállítást idézek (kezdve a budapesti repülőtérrel), ezt is inkább csak azért, hogy ne múljon el nyomtalanul ez a kellemes utazás. (Készültek a Canon G10 kompakt géppel.)
A bp-i repülőtér hajnali 4-5 körül
Ez a kép fogadott a repülőtéren Palma de Mallorcán
Egy busz ablakán tükröződő kép a mallorcai repülőtéren
Üldögélek a tengerparton. A távolban mélykék sáv jelzi a víz és az ég ölelkezését. A part felé közeledve a kék kivilágosodik, majd lassan zöldre vált, mint egy közlekedési lámpa. A homokos partot már fehéren tajtékzó, halványzöld hullámok mossák, mintha csak egy fékezett habzású mosópor hatását próbálgatnák.
A szomszéd napernyő alatt egy fiatal pár beszélget.
Nyáron a feleségemmel egy hetet Zakynthos szigetén töltöttünk.
Ez egy kicsi görög sziget a Jón tengeren, közvetlenül a Peloponnészoszi félsziget mellett, Szicíliával kb. egy magasságban.
Két híressége van. Az egyik a Caretta caretta nevű, itt költő teknős, aminek megcsodálására lépten-nyomon nagyszerű ajánlatokkal csábítják a turistákat, leszögezve, hogy a teknősökkel való (tengeri) találkozást nem garantálják. A legtöbbeknek nem is sikerül megpillantaniuk egyet sem (mi ezt a túrát kihagytuk, ezért aztán mi sem láttuk). A másik nevezetesség az előző bejegyzésben már látott török csempészhajó rozsdás maradványa a gyönyörű Navaggio öböl homokos partján.
A sziget mindössze 410 négyzetkilométer (a tengerpartja összesen kb. 120 km), de sajnos ezt sem tudtuk tisztességesen felfedezni, mert a görögök nem átallották megkeseríteni a turisták életét (és a sajátjukat) az üzemanyagosok sztrájkjával. A bérelt autónak ezért aztán lőttek. Ha meg kizárólag a befizetett busz- és hajókirándulások élményeire kell alapoznom a véleményemet, akkor azt mondom: Zakynthoson a vadregényes és szép tengerpartokon kívül nem sok látnivaló akad. Erről a kevésről készítettem néhány turistafotót...
A fotózás olyan, mint a zenélés vagy a sakkozás. Tudod, hogy nem te vagy a legjobb. Lehet, hogy még csak nem is vagy jó (még ha törekszel is arra, hogy az légy). Akkor is... élvezed és csinálod. Mert fotózni muszáj.
