Ma Egerben volt dolgom. Sokszor jártam már itt (cégünk egyik képviselője, akit gyakran felkeresek, Egerben lakik), de fotózni valahogy még sosem volt alkalmam. Most sem volt több időm fél óránál a találkozó előtt, de azért nem volt nehéz témát találni. Alapvetően nem a szokásos turista-látványosságokat kerestem (aztán a Bazilika mégis nagyon szembejött velem).
A sétáló utca végén botlottam bele ebbe a kis kínaiba (bocsánat, ha tévedek és koreai/vietnami/japán/stb), aki ezen a furcsa kétkerekűn büszkélkedő kincseit árulta.
Budapesttől 40 kilométerre, Alcsutdoboz szomszédságában, a Váli-völgyben fekszik az Alcsuti Arborétum. Hatalmas (40 hektáros) angolkert patakokkal, tóval, kis szigettel, fa- és kőhídakkal s persze gyönyörű növényzettel. Igazi paradicsoma a természetfotósoknak. Különösen szép lehet ősszel, amikor a természet tobzódik a színekben, de így tavasszal is üdítő látvány. A terület eredetileg József nádor kastélykertje volt. A Pollack Mihály tervezte klasszicista kastélyból mára sajnos csak a homlokzat maradt meg - az is elég rossz állapotban -, újjáépítették viszont a kápolnát.
Nem kenyerem a makró, egy kezemen meg tudnám számolni, hányat készítettem (azokat is jobbára a kompakttal). Ma viszont magával sodort a tavaszi kert kezdődő pompája. Felállítottam a létrát a fa alá, felkapaszkodtam rá, és igyekeztem megragadni és félretenni valamit az ínségesebb időkre.
A valamennyire is sikerültnek mondható képeim többnyire nem embereket ábrázolnak. Pedig az elmúlt majdnem másfél évben - amióta aktívan fotózom - rájöttem, hogy leginkább az embereket szeretem fényképezni. Ismerősöket, barátokat, családtagokat vagy idegeneket - mindegy. És tapasztaltam, hogy mennyire nehezen adja meg magát ez a műfaj. Az emberábrázolás nagyon széles skálán mozoghat. Próbálkoztam már nem stúdiókörülmények közötti, de beállított portréval (lásd a Három Gráciáról szóló bejegyzéseket), valamint spontán, életképszerű felvételekkel is. Baráti és családi körben néha a társaság idegeire megyek a folytonos "kattogtatással" (aminek fokozza a hatását, ha még a vaku is villan). Az utcai, ún. streetfotózás semmihez sem hasonlítható, izgalmas műfaj. Néhány hónapja még azt sem tudtam, hogy ennek a tevékenységnek külön neve is van, mára pedig lassan az egyik kedvenc szórakozásommá vált. Emberekre "lövöldözöm" az utcán. Mert elég húsz percet eltölteni a város valamelyik terén, hogy igazat adjunk Kellér Dezső híres mondásának: a téma az utcán hever.
Kell hozzá némi szemtelenség és bátorság, hogy merjünk mások "pofájába" kattintani. Anélkül ugyanis nem megy. Különösen egy Sigma 17-70 használatakor, ami nem engedi meg a "biztonságos" távolságtartást a témától. Persze egy Canon 70-300 (vagy 70-200 L) már nagyobb inkognitót biztosítana. (Gyűjtök is rá nagyon... Kiss Ákos blogjában leírja az egyszerű és fájdalommentes spórolás receptjét: félre kell tenni minden 200 Ft-os érmét. Az ötleten felbuzdulva én is elkezdtem. Meglepően eredményes a módszer...)
Az utcán gyorsan kell reagálni. Még akkor is, ha ülő vagy álló alakokat célzunk meg. A szituáció folyton változik, az emberek cserélődnek, ha máshol nem, hát a háttérben. Nincs idő állítgatásra, mert a téma hamar elsuhan, s mire a fotós észbekap, már késő. Ezeknél a képeknél nem a nagy szakmai tudás az legfontosabbs (talán éppen azért szeretem, mert jól leplezi a technikai hiányosságaimat?), sokkal inkább a gyors helyzetfelismerés és a jó meglátás (vagy a rossz - mikor mi sikerül).
Tegnap volt egy szabad félórám a Nyugatinál (a páromra vártam), hát elsétáltam a WestEnd bejáratához. Az első dolog a terepfelmérés volt: honnan jó a háttér. Mert fontosak az emberek, de a túl mozgalmas háttér nagyon kuszává tudja tenni a képet. Ez még egy jó háttérelmosású objektívnél sem mindegy, de a Sigma ráadásul nem is erről híres. Jó díszletnek bizonyult az épület sarkánál emelkedő gúlaszerű üvegfal, amelynek padkájára többen is leültek napozni, beszélgetni.
Az már csak ráadás, hogy jól el lehetett játszani a márvány oldallapok színeivel az utómunka során:
Mintha a fotó kedvéért ölelkeznének. Pedig nem:
Vannak esetek, amikor nincs más lehetőség, engedélyt kell kérni a fényképezésre. Az eddigi tapasztalataim jók. Az utóbbi időben nem fordult elő, hogy valaki nemet mondott volna. Korábban előfordult ugyan, hogy egy pár az aluljáróban pénzért engedte volna fotózni magát, de nem jött létre az üzlet. (Ötszáz forintot felajánlottam, de ők a dupláját kérték volna, és annyira azért nem volt fontos.) De hiába pozitívak az élmények, biztos, hogy eljön majd, amikor visszautasítanak... és ez a gondolat azért visszatart. Meg hát valahogy mindig úgy érzi az ember, mintha valami perverz dolgot kérne... Még sosem tették szóvá, de már várom, hogy egyszer valaki megkérdezze: aztán mi a fenének?
A WestEndnél is eljött az idő, amikor ki kellett nyitnom a számat.
A kis tér közepét elfoglaló padok egyikén egy lány ült, aki levetett cipőjét maga mellé tette az ülőkére. A barátnői ugratták ugyan egy kicsit, amikor eléálltam, hogy a beleegyezését kérjem ("most legalább lefényképezik a szeplőidet"), de ő gond nélkül ráállt a fotózásra. Cserébe megígértem, hogy nem fog a másnapi újságok címlapján szerepelni.
Amikor idegenekről készítek fotókat, mindig eszembe jut felajánlani: ha adsz egy e-mailcímet, elküldöm neked a képeket... de még sosem tettem. Mert ennek aztán már tényleg olyan kéretlen ismerkedés íze van... vagy lehet, hogy csak túlaggódom az egészet? Egyszer azért kipróbálom...
És persze - ha már ott voltam - nem hagytam ki a WesEnd üvegfalán keresztüli látványt sem. Végül is ezen a fotón is emberek vannak:
Szóval megszerettem ezt a műfajt. Még akkor is, ha van még mit gyakorolnom hozzá. De bár az élet rövid, az idő végtelen!
Ha szombat, akkor kirándulás (legalábbis az utóbbi hetekben ez volt a rendszer).
Tegnap Dédestapolcsányt látogattuk meg. Budapesttől 2,5 óra kocsival. A Bükki Nemezti Park egyik látványossága a Lázbérci Víztározó, ami valójában a Bán patak völgyének lezárásával létrehozott mesterséges tó. Mindenfelől hegyek veszik körül, néha olyan érzése van az embernek, mintha Ausztriában járna. A környék látnivalóit felsorolni is nehéz. Nincs messze Aggtelek, Vöröskő, Szilvásvárad, Bélapátfalva - hogy csak néhányat említsek.
A múlt szombaton a Hősök terén és a Vajdahunyad váránál sétálgattunk Derűs, kellemes nap volt. A nap kicsalogatta a deszkásokat, az egy-, két- és többkerekűeket. A tér egyik sarkánál ördögűzést (vagy ki tudja mit) végzett egy csoport, körbenállva, dobokat püfölve (nem engedték, hogy fotózzam őket, ezért az eseményt nem tudom dokumentálni), a hét vezér szobrának talapzatáról pedig egy szónok dörögte szózatát. Senki se figyelt rá, pedig a kezében tartott papírhalmazról ítélve komolyan felkészült. Hogy miről is beszélt pontosan, azt nem hallhattam, mert mire odaértünk, belefáradt a hiábavalóságba, és pihenőre vonult.
A fotózás olyan, mint a zenélés vagy a sakkozás. Tudod, hogy nem te vagy a legjobb. Lehet, hogy még csak nem is vagy jó (még ha törekszel is arra, hogy az légy). Akkor is... élvezed és csinálod. Mert fotózni muszáj.
