A temetőben járva furcsa érzések kerítik a hatalmába az embert. Megérint a múlt, közelebb kerül az elmúlás, és ha csak rövid időre is, de hajlamosak vagyunk elgondolkodni olyan dolgokról, amelyek mellett elpörgünk a hétköznapok centrifugájában.
Ilyenkor másképpen és mást lát az ember. Ezért aztán ha tudom, hogy temetőbe visz az utam, magammal viszem a fényképezőgépet. Persze nem mindig születik belőle kép, de a lehetőség adott legyen.
Emberek fényképezésekor itt is óvatosan kell eljárni. Ősszel két kisgyerekre lettem figyelmes, akik a sírok között önfeledten dobálták a levegőbe a lehullott, elsárgult leveleket. Mire előkaptam a gépet, a jelenet elillant, a gyerekek már mással foglalkoztak. Az anyuka viszont észrevette, hogy fényképezem, kiszállt a kocsiból, és nekem szögezte a kérdést, hogy miért fotózom az ő gyerekeit. Alig tudtam elhitetni vele, hogy nincsenek rossz szándékaim. Talán nem is igazán sikerült...
Persze a temető a legtöbbször csendes, meghitt. Az ilyen pillanatokat nem könnyű megörökíteni úgy, hogy a fotó ne legyen giccses, mégis átadjon valamit a hangulatból. De próbálkozom...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése