Plitvicei ősz

Plitvice a világ egyik természeti csodája. A Nemzeti Park 16 nagyobb és 2 kisebb lépcsőzetesen elhelyezkedő tavát 92 vízesés köti össze. A folyócskák összegyűlt vize kioldotta a mészkövet és e természeti átalakulások hatására tavak, vízesések, zúgók, források és barlangok tarkította, vadregényes táj alakult ki. (wikipedia.hu) A látványt fokozza, hogy a tavak, folyók vize a legtöbb helyen valami valószerűtlenül szép türkizzöld színben pompázik. 

Egyszer már jártam Plitvicén, egy nyaralásról visszatérve álltunk meg egy éjszakára. Úgy gondoltam, hogy az őszi természet még csodálatosabbá varázsolhatja a vidéket, ezért október végére időzítettem ezt az újabb látogatást, amit születésnapomra kértem a családtól. (Kértem? Kijelentettem, hogy megyek). 

Sok minden kell ahhoz, hogy éppen jókor érkezzünk: egyrészt, hogy a fák és bokrok már színesítsék lombjukat, de még ne hullassák le, másrészt egy igazi, jó kirándulóidő sem árt. Mert két, egyenként 4 órás túra várt ránk, az egyik érkezésünkkor szombat délután, a másik pedig pedig hazaindulás előtt vasárnap délelőtt. A tórendszer ugyanis olyan nagy, hogy minimum 6-8 óra kell a teljes bejárásához. 

Két fiammal kocsival vágtunk neki Horvátországnak, és ezalatt folyton azt lestük, hogy az őszi lombok vajon fent vannak-e még a fákon. Reménykedtünk a szerencsében, és elégedetten nézegettük a sárgán-vörösen izzó, ép lombkoronákat. Egészen addig, amíg meg nem érkeztünk Plitvicére, ahol úgy látszik, nem csak a táj, de a mikroklíma is különleges - itt ugyanis mintha két héttel előreszaladt volna az idő. Szinte az összes levél már a talajon volt.

Gyönyörű volt a rozsdabarna talajtakaró, de nem egészen ilyen látványt szerettem volna fotózni. Persze előre tudtuk, hogy ez benne van a pakliban, úgyhogy nem bánkódtunk sokáig, hanem a gyors elhelyezkedés után már indultunk is a felső-tavi túrára. Az időjárással szerencsénk volt, húsz fok fölötti hőmérséklet és szép napos idő várt ránk.

Elsősorban hosszú záridős felvételeket akartam csinálni, egyrészt mert természetben még sosem csináltam ilyet (ezzel a technikával csak esti, városi képeim vannak), másrészt pedig mert mindig csodáltam a selymes vizű folyók, vízesések gyönyörű fotóit. Gondoltam, most én is készíthetek ilyeneket. 

Ami a körülmények miatt nem is volt olyan egyszerű... A tórendszer legnagyobb részét ugyanis a vízfelület fölötti, két ember szélességű pallókon lehet bejárni, amik elég ingatagok. Amikor 10-20 méter távolságban valaki megmozdul a pallón (vagyis éppen arra sétál), akkor hiába az állvány, a felvételnek lőttek. És ilyenkor ősszel is igen nagy a forgalom Plitvicén, rengeteg csoport és ember jár arra a világ minden részéről. Sokszor percekig vártam, hogy végre elmenjenek az arra járók, de mire eltűntek volna, már jött is a következő csoport. 

Hosszú záridős fotóhoz elengedhetetlen az állvány, ami viszont sok esetben akadálya volt az alkotás szabadságának. Összecsukni, letenni valahova, ahol másoknak útban van (de közben vigyázni is rá, nehogy lába keljen), levenni a szűrőt, kicserélni az objektívet és megragadni a látványt egészen más oldalról (kis mélységélességgel, bokehhel, stb), majd visszacserélni mindent újra, miközben emberek jönnek-mennek, lökdösnek - erről hamar lemondtam. Ehhez több idő kellett volna.

Az első nap még a technikával és a felkészületlenségemmel is küzdöttem. Az ND1000-szűrőt használva ugyanis annyira sötét lesz minden a nézőkében, hogy nem látszik semmi, így többnyire csak vaktában komponáltam. Az első nap eszembe sem jutott, hogy az élőképet használjam (mert korábban sosem szoktam). Azt is csak a következő nap próbáltam ki, hogy az ND-szűrő helyett egyszerű cirkuláris polárt tegyek fel, ami éppen eléggé leveszi a fényt ahhoz, hogy hosszabb legyen a záridő, de mégsem kell 10-25 másodpercig exponálni, ami alatt garantáltan megérkezik valaki, hogy tönkretegye a készülő felvételt. Végül is másnapra jutottam el odáig, hogy valamire való hosszú záridős fotókat csináljak. Még szerencse, hogy volt az a vasárnap...