15. NORVÉGIA - Epilógus

2015. november 5., csütörtök

Kilencen nyomorgunk a buszban: ennyi ember számára bizony nagyon kicsi a hely. Hárman ülünk egy sorban, a középső ülések - mint szinte minden kocsiban - keskenyebbek és ezért elég kényelmetlenek. A csomagtartó teljesen megtelt a bőröndökkel, még a kalaptartó is dugig van. A fotóstáskáknak, hátizsákoknak már nem jut hely, utazás közben mindenkinek az ölében kell tartani a felszerelését - esetleg a lába előtt a padlón, de ott inkább az uzsonnás szatyrok dülöngélnek szendvicsekkel és vízzel.

Ha ennyire tele van a busz, akkor nem csak az utazás, de a ki- és beszállás is kényelmetlen. A legrosszabb a hátsó fertály, ahonnan a középső sor szélső ülésének megdöntése után lehet csak kifurakodni a résen. Csomaggal a kézben ez még nehezebb... 

Az elöl ülők jól látnak, de hátul már elég vakon ül az ember. Nem mindegy tehát az sem, hogy kinek melyik szék jutott. Ezért aztán külön téma az ülésrend időszakonkénti megváltoztatása, hogy ne mindig ugyanazé legyen a legrosszabb vagy éppen a legjobb hely. Ez pedig az érdekellentétek miatt könnyen valódi ellentéteket szül.

Amikor az ember ilyen körülményeket kénytelen elviselni, hamarabb elfogy a türelme. Csökken a tűrőképessége, könnyebben felcsattan, kisebb dolgokon is hamarabb felhúzza magát. S egy idő után fokozódik a rosszkedv.

Így is történhetett volna...



A társaság

Szerencsére nekünk nem kellett ezekkel a gondokkal szembenéznünk. Utólag visszanézve úgy gondolom, hogy a kényelem, amit azzal nyertünk, hogy 9 ember helyett csak 6 résztvevő utazott, bőven megérte az 50 ezer forintos többletköltséget (végül ennyivel lett hosszabb a meghirdetett díj). A csomagtartóban éppen elfértek a nagy táskáink/bőröndjeink (további három emberé hova került volna?), a fotós felszerelések egy részét (főleg az állványokat) a kalaptartóra helyeztük, a többit (jellemzően a fotóstáskákat) a középen lévő üres ülésekre tettük. Jól elfértünk, kényelmesen utaztunk.

Nagyobb csoportban szinte elkerülhetetlen a klikkesedés, a széthúzás, ami sosem szül jót. A mi hatfős társaságunkban ennek szerencsére nyoma sem volt. Nem állítom, hogy nagy barátságok születtek, de mindenki jól kijött a többiekkel. 

A társaság jókedvű volt, de nem harsány - türelmes és toleráns emberekből állt. Az út alatt egyetlen (de valóban egyetlen!) hangos szó, mérgelődés, panaszkodás nem hangzott el - egyszerűen jól éreztük magunkat és élveztük, hogy Norvégiában lehetünk.



Az elhelyezés

Különösebb luxus nélkül felszerelt egyszerű, de célszerűen kialakított faházak - nagyjából erre számítottunk, és ezt is kaptuk. Ezen belül azonban elég változatosak voltak a körülmények: zuhanyzó a házban - vagy éppen 150 méterre egy közösségi házban; viz-gáz-elektromosság ingyen - vagy éppen 10 koronáért 4 percig folyó meleg víz a közös fürdőben; emeletes ágy - vagy éppen franciaágy, keményen a füledbe horkoló útitárssal, ez mind belefért. 

A legnagyobb problémát talán a csomagok elhelyezése jelentette: szinte sehol sem volt annyi hely, hogy mindenedet kényelmesen elhelyezhesd. A bőröndöd néha nem is a szobában volt (mert ott nem volt annyi hely), hanem a társalgóban. Máskor veled volt ugyan, de csak félig kinyitva lehetett matatni benne, s ha valamit elővettél, már esélyed sem volt szépen, rendezetten visszatenni: a rendetlenség és szanaszétség szinte magától értetődő velejárója volt az út minden pillanatának.

Utazás előtt minden apró holmit szépen szétosztottam a különböző rekeszekben: a neszeszerben, a fotós hátizsák ilyen-olyan zsebében, a bőrönd különböző részein és még néhány "rejtekhelyen". Precíz feljegyzést készítettem, hogy a kb. 30 apróságot (kezdve az ollótól a telefontöltőn keresztül a zacskós levesig) pontosan hová is tettem. Ez ragyogóan működött egészen az első estéig, amikor is a holmimat kibontottam - attól kezdve ugyanis csaknem minden elkerült az eredeti helyéről, valahová máshová. Többé sosem találtam meg semmimet. Három napig Miklós telefontöltőjét használtam, a fényképezőgép akkutöltőjéhez napokig Petitől kölcsönöztem tápkábelt és így tovább. Mindig kerestem valamit, amin a társaság végig jól szórakozott: napi programmá vált, hogy éppen mimet nem találom.



A túravezetés

Norvégiában minden a természetről szól, és egyetlen pillanatra sem hagyja, hogy ezt elfelejtsd. Éppen ezért különösen szerencsések voltunk, hogy Horváth Jenő az Őrségi Nemzeti Park természetvédelmi igazgatóhelyettese vezette a túrát. Szakmai ismeretei időnként egészen speciális megvilágításba helyezték a tudnivalókat, és sokat segítettek abban, hogy el tudjuk helyezni az általunk ismert világban mindazt, amit Norvégiában látunk. Ráadásul fotós is, aki pontosan tudja, hogy mikor és mire van szüksége egy fotósnak - nem kell magyarázni és nem kell magyarázkodni.

Mindannyian tudtuk, hogy rajta áll vagy bukik a túra sikere. Egy ilyen felelősség gyakran abba az irányba lökdösi a vezetőt, hogy rátelepedjen a társaságra és olyan dolgokat is irányítani akarjon, amiket pedig nem feltétlenül kéne. Emiatt aztán sokszor egy kicsit idegen, kívülálló is marad a közösségben. Nálunk ez szerencsére nem így volt. Mindent, amit kellett, kézben tartott és fáradhatatlan igyekezettel próbálta kiszolgálni a társaság igényeit - de ezen kívül úgy éreztük, mintha egy lenne közülünk. Egy remek útitárs, akivel jól érezzük magunkat.

Irányítani és szolgálni: borzasztó nehéz kettősség, aminek ilyen színvonalú megvalósításához nem vagyunk hozzászokva... 

Köszönjük, Jenő!



A fotózás

Különösen jól esett azt tapasztalni, hogy egyformán gondolkodunk arról, miért is jöttünk ide. Fotózni! A fotózás pedig sajátos foglalatosság: egy normál ember nehezen érti meg és tolerálja mindazt, ami ezzel jár. Még akkor is, ha szeret téged és tolerálni szeretné...

A fotózás magányos tevékenység. Kiugrasz a kocsiból és elindulsz nagy hevesen arra, ahonnan a legjobb rálátást reméled megtalálni. Átrohansz az úton, átmászol a kerítésen (hiába kiabál utánad Jenő, hogy nem kellene a vonatsíneken mászkálni, tábla is tiltja!), ágakba, fűcsomókba kapaszkodva, nadrágszáron csúszva leereszkedsz a meredélyen a lent rohanó folyó partjára, és a vizes, csúszós sziklákon egyensúlyozva keresgéled azt a lapos területet, ahol felállíthatnád az állványod. Találsz is egy helyet, ami talán jó lesz. Leveszed a hátadról az állványt, kibontod a lábait, megpróbálod valahogy vízszintesbe állítani. Az egyik lábat kicsit kijjebb, a másikat kicsit vissza... Ráteszed a gépet, elmatatsz a beállításokkal, és a kis nézőkébe nézve keresgéled a legjobb képkivágást. Eltelt már negyedóra vagy húsz perc és még meg se nyomtad az exponálógombot. És amikor végre elkészült a kép, akkor kénytelen vagy rájönni arra, amit titkon már az elején is tudtál, csak éppen nem hitted el magadnak: ez nem az a hely, ahol az igazán jó képek születnek!

Állványt bontasz, dugod vissza a lábakat, egyiket a másik után, beteszed a tokjába, a hátadra veted, és a géppel a nyakadban nekiindulsz új helyet keresni. Valaki matat lejjebb a folyón, neki sikerült egészen a közepéig eljutni, onnan valóban jobb rálátás lehet a zúgó hullámokra. De hát nem mászhatsz a nyakára, másik helyet kell keresned. Kapaszkodsz fölfelé az emelkedőn és rátalálsz egy apró ösvényre, ami megkerüli az utadban álló dombot. Hurrá! A talaj nagyon mély, megcsúszol, elesel, épp hogy megmented a géped az ütődéstől. A hátadról leesik az állvány, kicsit koszos lesz, de hát ennél nagyobb baj sose legyen. Gyerünk tovább! A túloldalon egy kis öböl fogad, nyugodt, idilli béke - csak éppen semmit se látni a folyóból. Talán ha arra a másik dombra sikerülne feljutni... Ha lent nem találtál jó helyet, akkor talán majd odafönt...

És már mászol a magasba, lelógó ágakba, korhadt gyökerekbe kapaszkodsz és húzod magad egyre feljebb. Amikor felérsz, neked ront a kilátás: a hatalmas fenyők rakétaként húznak az égbe, alattuk megvadult lovasként vágtat a folyó. Állvány - gép - még egy szűrőt is fel kell tenni - beállítások - képkivágás - mehet a fotó. Túl világos az ég... csinálni kell még egy expót szép, sötétkék éggel, majd otthon Photoshoppal összedolgozod...

Néhány beállítást még kipróbálsz, és elégedetten (vagy nem), lassan elindulsz visszafelé. Észre sem veszed, s mire a buszhoz érsz, eltelt másfél óra. A hat emberből négyen már ott várnak, de senki nem szól rád, hogy hol a fenébe voltál, mit lehet ennyit vacakolni, én már régen készen vagyok!

Itt mindenki tudja, mi a fotózás, és mindenki megkapja rá azt az időt, amire éppen ott, éppen akkor szüksége van. Mindegy, ki érkezik utolsónak: soha nem kap egyetlen rossz szót, szemrehányást, de még csak egy elégedetlen pillantást sem. Mindenki tudja, hogy ezért jöttünk ide. Azért fizettük ki azt az elég tekintélyes összeget, hogy mindezt végigcsinálhassuk. Mindenki úgy gondolja, hogy semmiben nem korlátozhatja a másikat, de ezt nem kell megbeszélni, mert mindenki számára természetes. Legközelebb is nyugodtan fotózol, nem kapkodod el a képet (sietni kell, mit szólnak majd a többiek!), nem kötsz kompromisszumot, hanem addig próbálkozol, amíg sikerül - vagy amíg feladod.

Próbálnád meg ezt ugyanígy végigcsinálni akár egy téged szerető baráti társasággal, hogy (nem fotós) idegen turistatársakról már ne is beszéljünk! Nagyon hamar elegük lenne belőled, és ennek erélyesen hangot is adnának. A fotózás a legtöbb ember számára csak egy gombnyomásból áll, és minden más csak fölösleges hókuszpókusz.

Itt mindenki tudja, hogy nem az. Ezért hívják úgy, hogy fotóstúra.


  





  

  

  
    

  

  








Éva

Jenő
  
Peti

Laci

Miklós



Örülök, hogy együtt lehettünk, jó volt veletek!


__________________________________________________________________________

Eddig történt: 

14. NORVÉGIA - 9. nap 
13. NORVÉGIA - 8. nap 
12. NORVÉGIA - 7. nap 
11. NORVÉGIA - 6. nap 
10. NORVÉGIA - 5. nap 
9. NORVÉGIA - 4. nap  
8. NORVÉGIA - 3. nap  
7. NORVÉGIA - 2. nap 
6. NORVÉGIA - 1. nap  
5. NORVÉGIA - az utazás 
4. NORVÉGIA - a program 
3. NORVÉGIA - az előkészületek II. 
2. NORVÉGIA - az előkészületek I. 

2 megjegyzés:

Katalin Cséfalvay írta...

Nagyon klassz beszámolót készítettél az egész útról, él vezet volt olvasni. Neked nagy kaland lehetett! Remek képek születtek, külön csodállak, hogy már útközben el tudtad készíteni a bejegyzéseket.

2015. november 6. 21:05
TiSza írta...

Köszönöm Katalin. A bejegyzéseket nem útközben készítettem el, egyrészt mert nem volt mindenhol wifi, másrészt időm se lett volna rá. Jegyzetfüzetbe irkáltam a fontosabb dolgokat (sokszor a buszban, utazás közben), hogy el ne felejtsem meg össze ne keverjem őket. Még így se volt könnyű pontosan beazonosítani, hogy mikor, hol jártunk, sokat segített az előzetes program és persze a fotók. De ha nem jegyzetelek, nagyon sok minden elveszett volna.

2015. november 7. 12:32

Megjegyzés küldése

 

2009 ·TiSza by TNB