Noel és a szénabálák

Noel unokám a héten utazás közben rácsodálkozott a szántóföldeken álldogáló szénabálákra, és kitalálta, hogy Napóka (ez vagyok én) fényképezze le őt valamikor egy ilyen bálának a tetején.

Ma reggel felkerekedett a család, hogy Noel ötletét megvalósítsa (ami nem a szülői gyengeség megnyilvánulása, egyszerűen örültünk, hogy végre hagyja magát fotózni a gyerek).

Néhány nap alatt azonban eltűntek a bálák a földekről. Nekiindultunk hát (két kocsival, mert népes a család), hogy keressünk néhányat valahol a közelben. Bevettük magunkat a gyömrő-környéki szántóföldek ismeretlen világába: göröngyös földutakon, nagyra nőtt aljnövényzeten bucskázva kerestük a vágyott szénabálákat, hiába. Báláknak se híre, se hamva. Mindenhonnan elszállították már.

Csaknem feladtuk, amikor végre kijutottunk a betonútra, s úgy döntöttünk, hogy a tengelytörő utazást befejezzük. Ám hogy tegyünk még egy utolsó kísérletet, kizárólag a főúton maradva elkanyarodunk Pécel felé. S lám, állhatatosságunkat siker koronázta: a 31-es főúton Maglód előtt néhány kilométerrel felfedeztük az áhított gurigákat az útszéli mezőn!

Ám mire ide eljutottunk, addigra Noel kissé belefáradt a keresésbe... persze azért hajlandó volt ráülni a bálára, de lelkesedése már nem volt a régi. 

Nekilátunk, hogy elkészülhessenek a vágyva vágyott fotók.

Nem volt egyszerű, mert az idő előrehaladtával erős fények és árnyékok kontrasztja nehezítette a fotózást. A feleségem kezébe nyomtam a 110 cm-es derítőlapot, hogy azzal próbálja meg világosítani az árnyékokat. Noel egyre türelmetlenebb lett, már alig akart belenézni a kamerába. A fejébe nyomtunk egy szalmakalapot, kezébe adtunk egy gereblyét, hogy fenntartsuk valahogy az érdeklődését.

Mire eljutottunk a  négy személyes családi fotókig, már végképp elfogyott a türelem. A gyerekek nyúltak-máltak, fészkelődtek, mindenki másfelé nézett, reménytelenné vált, hogy normális képet készítsünk. Hamarosan fel is adtuk a további próbálkozást: megelégedtünk azzal, ami van.