A pedagógus-demonstrációk egymást érik mostanában. Megfogadtam, hogy ezen a blogon nem politizálok, elsősorban azért, hogy ne gerjesszem itt is a vitákat olyan emberek között, akik tökéletesen, különösebb konfliktusok nélkül tudnak egymás mellett élni, ám ha politikára kerül sor, akkor ádáz ellenségekként képesek egymás torkának ugrani. Én sem vagyok kivétel, ráadásul elég vehemensen vitatkozom, sokszor képtelen vagyok higgadtan és érzelemmentesen megnyilvánulni - hát akkor ezt most hagyjuk más felületre, van ilyen sok...
Annyi talán belefér, hogy kimondjam: szimpatizálok a pedagógusok törekvéseivel (és itt nem csak az anyagiakra gondolok), ezért aztán nem ért kellemetlenül, amikor az egyik menyem megkért, hogy készítsek néhány fotót Gyömrőn az Erzsébet iskola előtti élőláncról. Országos rendezvényről van szó, amelyen szerte az országban rengeteg iskola tanárai, diákjai és a diákok szülei vettek részt. Úgy volt, hogy a helyi tévé is megörökíti az eseményt, de ők végül nem jelentek meg. Így aztán a rendezők a helyszínen megkértek, hogy készítsek néhány snittet, rövid videókat, hogy maradjon a demonstrációról valami mozgóképes emlék is. Ezért aztán készítettem néhány videófelvételt is, amelyeken sajnos némi kézremegés is látható, amivel a stabilizátor sem tudott teljesen megbirkózni (hiszen kézből készültek, mivel nem videózásra készültem).
A fotók csak a megmozdulás egyszerű dokumentációi, ezért itt nem mutatom be őket, inkább álljon itt egy 2 perces videóösszeállítás (amelyben néhány fénykép is helyet kapott).
Stúdióban még sosem fotóztam, valahogy sosem izgatott a fotózásnak ezen válfaja. Különösen kevés fantáziát látok a különböző felaggatott hátterek előtti pózolások megörökítésében. Persze ezen a téren is láttam már szép dolgokat, de akkor sem az én világom. Arról már nem is beszélve, hogy a világítás ("fényelés") egy külön tudomány, ami akár izgalmas is lehet, de erről (bár elolvastam jó pár erről szóló anyagot) nem sokat tudok, gyakorlatom pedig természetesen semmi sincs.
Mindezek ellenére, amikor legutóbb az egyik kedvenc modellem, Trautmann Laura megkért egy karácsonyi díszlettel berendezett stúdióban történőfotózásra férjével és egyéves gyermekével, Lalbival, a kérést nem tudtam visszautasítani. A tervezés időszakában Laura nézegette a különböző stúdiók nyújtotta lehetőségeket, hogy kiválaszthassuk a legmegfelelőbbet, amíg egyszer egy fotós csoportban azt nem olvastam, hogy karácsonyig gyakorlatilag már minden stúdió foglalt, nem lehet időpontot találni. Így aztán némi izgalommal indult a dolog, de Laurának végül sikerült egy szabad órát találnia a múlt hétvégére az újpesti Studio Lightroom Koa stúdiójában. Itt egy berendezett kis sarok várt minket fehérre fújt, izzókkal díszített fenyőfával, kisautóval, könyvespolccal és karosszékkel.
Azt reméltem, hogy (mivel a fotóstúdiók mindenütt így hirdetik magukat) a fények beállításában segítséget kapok majd a stúdió munkatársaitól. Ez a reményen azonban gyorsan szertefoszlott, amikor a kolléga (aki, úgy tűnt, teljesen egyedül volt a vasárnap reggeli órán) közölte, hogy szólhattam volna előre, most sokan jönnek a különböző szobákba, nem ér rá ezzel foglalkozni. Bemutatott egy kisebb és egy nagyobb szoftboxnak, megmutatta, hogy hol lehet a fényerőt állítani, aztán magamra hagyott. Így aztán nekem kellett próbálkoznom a beállításokkal, amire túl sok variácós lehetőséget nem láttam: baloldalon kissé nagyobb volt a tér, így oda került a nagyobb szoftbox; a jobb oldalra, közelebb a díszlethez a másik, mivel ott a fal megakadályozta, hogy messzebbre tegyem (még így is belelógott néha a képbe). Próbáltam játszadozni a fényerőkkel, de így utólag a fotókat nézve úgy látom, hogy a rövid idő alatt nem sikerült igazán kiismernem a helyes beállítást. Próbáltam úgy igazítani a fényeket, hogy ne legyen nagyon lapos a megvilágítás, de bizony nem nagyon sikerült. Ráadásul minden erőfeszítésem ellenére a vártnál nagyobb ISO-kon kellett dolgoznom, pedig azt hittem, hogy egy stúdióban majd egyáltalán nem lesz ilyen gondom. (Előzetesen úgy terveztem, hogy 8-as blendével 1/125 vagy 1/250 záridővel fotózom - ha a kisfiú mozog, akkor kellhet a rövidebb idő - de a szoftboxok 100%-os fényerejét használva sem bizonyult elégnek a fény. Kénytelen voltam tágabb rekeszt használni, ami persze nem tragikus, életleníti a hátteret, de most kivételesen épp nem ez lett volna a célom.)
A fotózást egy félig-meddig karácsonyinak nevezhető fix háttér előtt fejeztük be ("karácsonyiságát" a háttér elé állított fenyőfa és egy fényfüzér volt hivatott jelezni). Ezúttal elég volt balról a kisebb szoftbox-szal megvilágítani a teret, mert jobbról egy ablakon keresztül jött be némi fény (azért csak némi, mert ronda, csepergős, szürke idő volt). Az ISO-t ugyan feljebb kellett tekernem, de cserébe legalább nem volt olyan telibeszórt, unalmas a megvilágítás.
A kis Lalbi végig megadóan tűrte a megpróbáltatásokat. S bár a képek nem a stúdiófotózás tanítani való mintapéldái lettek, emléknek (és számomra első tapasztalatnak) jók lesznek.
Eljött hát ez a nap is! A kicsi lány, akit születése óta ismerek, babát vár.
Mónika, akivel már sok fotózáson vagyunk túl, kismamafotózásra kért fel. Még várhattunk volna vele, mert a pocakja még nőni fog a hátralévő kb. 1,5 hónapban, de erőszakoskodtam, hogy most menjünk, amíg még tobzódnak az ősz színei. Így hát nyakunkba vettük Gödöllő parkjait, pontosabban közülük kettőt, az Erzsébet parkot és a Kastélyparkot. A fotózásra Mónikát elkísérte párja, Pálesz is, így természetesen ő sem kerülhette el a fényképezőgép lencséjét.
A fotózást valószínűleg (imitált) karácsonyi körülmények között december elején beltéren megismételjük...
A fotózás olyan, mint a zenélés vagy a sakkozás. Tudod, hogy nem te vagy a legjobb. Lehet, hogy még csak nem is vagy jó (még ha törekszel is arra, hogy az légy). Akkor is... élvezed és csinálod. Mert fotózni muszáj.
