Gyermekfotózás - Laura és Lili

Laura és Lili már nem először állt a kamerám elé. Két évvel ezelőtt egy hosszabb fotózást tartottunk, ezúttal csak egy rövid húsz percre hagytuk ott a születésnapot ünneplő családot.

Plitvicei ősz

Plitvice a világ egyik természeti csodája. A Nemzeti Park 16 nagyobb és 2 kisebb lépcsőzetesen elhelyezkedő tavát 92 vízesés köti össze. A folyócskák összegyűlt vize kioldotta a mészkövet és e természeti átalakulások hatására tavak, vízesések, zúgók, források és barlangok tarkította, vadregényes táj alakult ki. (wikipedia.hu) A látványt fokozza, hogy a tavak, folyók vize a legtöbb helyen valami valószerűtlenül szép türkizzöld színben pompázik. 

Egyszer már jártam Plitvicén, egy nyaralásról visszatérve álltunk meg egy éjszakára. Úgy gondoltam, hogy az őszi természet még csodálatosabbá varázsolhatja a vidéket, ezért október végére időzítettem ezt az újabb látogatást, amit születésnapomra kértem a családtól. (Kértem? Kijelentettem, hogy megyek). 

Sok minden kell ahhoz, hogy éppen jókor érkezzünk: egyrészt, hogy a fák és bokrok már színesítsék lombjukat, de még ne hullassák le, másrészt egy igazi, jó kirándulóidő sem árt. Mert két, egyenként 4 órás túra várt ránk, az egyik érkezésünkkor szombat délután, a másik pedig pedig hazaindulás előtt vasárnap délelőtt. A tórendszer ugyanis olyan nagy, hogy minimum 6-8 óra kell a teljes bejárásához. 

Két fiammal kocsival vágtunk neki Horvátországnak, és ezalatt folyton azt lestük, hogy az őszi lombok vajon fent vannak-e még a fákon. Reménykedtünk a szerencsében, és elégedetten nézegettük a sárgán-vörösen izzó, ép lombkoronákat. Egészen addig, amíg meg nem érkeztünk Plitvicére, ahol úgy látszik, nem csak a táj, de a mikroklíma is különleges - itt ugyanis mintha két héttel előreszaladt volna az idő. Szinte az összes levél már a talajon volt.

Gyönyörű volt a rozsdabarna talajtakaró, de nem egészen ilyen látványt szerettem volna fotózni. Persze előre tudtuk, hogy ez benne van a pakliban, úgyhogy nem bánkódtunk sokáig, hanem a gyors elhelyezkedés után már indultunk is a felső-tavi túrára. Az időjárással szerencsénk volt, húsz fok fölötti hőmérséklet és szép napos idő várt ránk.

Elsősorban hosszú záridős felvételeket akartam csinálni, egyrészt mert természetben még sosem csináltam ilyet (ezzel a technikával csak esti, városi képeim vannak), másrészt pedig mert mindig csodáltam a selymes vizű folyók, vízesések gyönyörű fotóit. Gondoltam, most én is készíthetek ilyeneket. 

Ami a körülmények miatt nem is volt olyan egyszerű... A tórendszer legnagyobb részét ugyanis a vízfelület fölötti, két ember szélességű pallókon lehet bejárni, amik elég ingatagok. Amikor 10-20 méter távolságban valaki megmozdul a pallón (vagyis éppen arra sétál), akkor hiába az állvány, a felvételnek lőttek. És ilyenkor ősszel is igen nagy a forgalom Plitvicén, rengeteg csoport és ember jár arra a világ minden részéről. Sokszor percekig vártam, hogy végre elmenjenek az arra járók, de mire eltűntek volna, már jött is a következő csoport. 

Hosszú záridős fotóhoz elengedhetetlen az állvány, ami viszont sok esetben akadálya volt az alkotás szabadságának. Összecsukni, letenni valahova, ahol másoknak útban van (de közben vigyázni is rá, nehogy lába keljen), levenni a szűrőt, kicserélni az objektívet és megragadni a látványt egészen más oldalról (kis mélységélességgel, bokehhel, stb), majd visszacserélni mindent újra, miközben emberek jönnek-mennek, lökdösnek - erről hamar lemondtam. Ehhez több idő kellett volna.

Az első nap még a technikával és a felkészületlenségemmel is küzdöttem. Az ND1000-szűrőt használva ugyanis annyira sötét lesz minden a nézőkében, hogy nem látszik semmi, így többnyire csak vaktában komponáltam. Az első nap eszembe sem jutott, hogy az élőképet használjam (mert korábban sosem szoktam). Azt is csak a következő nap próbáltam ki, hogy az ND-szűrő helyett egyszerű cirkuláris polárt tegyek fel, ami éppen eléggé leveszi a fényt ahhoz, hogy hosszabb legyen a záridő, de mégsem kell 10-25 másodpercig exponálni, ami alatt garantáltan megérkezik valaki, hogy tönkretegye a készülő felvételt. Végül is másnapra jutottam el odáig, hogy valamire való hosszú záridős fotókat csináljak. Még szerencse, hogy volt az a vasárnap...

 

A Digitális Fotómagazin pályázata - monokróm

Az Ecce homo c. képem készítéséről korábban már beszámoltam a blogban. Nagy örömömre a kép bekerült a Digitális Fotómagazin novemberi számába, a monokróm-pályázat 15 kiválasztott fotója közé.

Portré és pin-up

Trautmann Laurával (akivel a Három a kislány-fotózásról ismerjük egymást) azt találtuk ki, hogy a hagyományos portrézás mellett eljátszadozunk a pin-up műfajával. Ez egy amolyan múlt század közepi stílusban készült "címlaplány"-fotó, amelyet a magazinokból tépkedtek ki a rajongók és ragasztottak az öltözőszekrényekre és a falakra. Az ilyen képek általában műteremben készülnek - ennek híján ezt mi most egy kicsit "kültériesítettük". (Néhány képen azonban a játék kedvéért utólag kicseréltem a hátteret.)

Stylist persze nem állt rendelkezésünkre, így Laurán múlt, hogy milyen régi időket idéző ruhákat tud előkaparni a szekrényből. A három összeállításból végül egy fekete-fehéret találtunk a legmegfelelőbbnek, de persze a többit is felhasználtuk a portrék készítésénél.

A fotók Budapesten, a Népligetben készültek, a smink Gál Barbara munkáját dicséri.

Ősünk faragványa a Néprajzi Múzeumban

Anyai dédnagymamám Tompa Nanica (imádom ezt a nevet), akinek testvére Nemes Tompa István, nagycenki faragópásztor volt. (A család egyébként Tompa Mihály költő családjával rokon, de nem egyenesági leszármazottja.) 

Nemes Tompa István két faragványa nemrég került kiállításra a Néprajzi Múzeumban, melyek közül az egyik a hónap műtárgyaként díszeleg a múzeum előcsarnokában.

Édesanyámmal (aki anyai ágról Tompa-lány) a hét végén elmentünk megnézni a két gyönyörű műtárgyat: egy  juhászkampót és egy faragott keretezésű fogadalmi képet (aminek közepén az alkotó fényképe látható).

Padon ülő ember - fotópályázat

A budapesti Prizma Kör évek óta szervez fotópályázatokat különböző témákban, amelyek közül néhányon az elmúlt két évben én is elindultam. 

Ezúttal a Padon ülő ember témájában sikerült az egyik képemmel a kiállítottak közé kerülnöm.

Egy pályázat tanulságai

2011-ben részt vettem a Wiki Loves Monuments pályázatán, amin meghatározott magyarországi műemlékek fotóival lehetett indulni. Nagyon örültem, amikor kiderült, hogy két képem is bekerült a legjobb 30 közé. A nemzetközi megmérettetést jelentő első tízbe sajnos már nem jutottak tovább, s ezzel a hírrel gyakorlatilag a magam részéről lezártnak tekintettem a pályázatot.

Néhány órája olvastam a 2013-as kiírást, ami gyakorlatilag ugyanaz, mint a két évvel ezelőtti. Kíváncsi voltam az alcsúti képekre, és kattintgatásaim közben eljutottam a wikipédia alcsúti kastélyról szóló bejegyzéséhez, ahol megdöbbenve fedeztem fel két évvel ezelőtti fotómat. A fotós neve nincs kiírva.

Első reakcióm a felháborodás volt: gyakorlatilag ellopták a képemet! (Utólagos figyelemfelhívás: nem lopták el, csak ekkor ez volt a reakcióm.)

Egy kiállítás képei - ARC

Az ARC-plakátkiállítás évek óta a főváros egyik fontos kultúreseménye. Az idei felhozatal talán minden eddiginél harsányabb kritikával illeti a politika visszásságait és az ország közállapotát.

A kiállítás megtekintése egy egész napos családi program része volt, és úgy jött ki, hogy sajnos a lehető legrosszabb időszakban (du. 1 órakor) fényképeztem, nehezen kezelhető, kontrasztos,  erős fények és árnyékok közepette.

Elsősorban nem a plakátok megörökítése volt a célom, inkább jellemző momentumokat, életképeket próbáltam elcsípni. Több-kevesebb sikerrel...

Családi szösszenetek

Néhány fotó Zita menyemről, aki a szántóföldi színesek és a filmplakátok főszereplője is volt már a blogban.

Többet, úgy gondolom, fölösleges hozzáfűznöm - a képek magukért beszélnek.