Eldobott babák

2011. augusztus 31., szerda

A Kopaszi gáton sétálgattunk az egyik hétvégén, ahol egy játszótéren megpillantottam az otthagyott babákat. Olyan árvák és szerencsétlenek voltak, muszáj volt lefényképezni őket...

Itthon eljátszadoztam a képekkel egy kicsit. Végül még egy kislányt is odavarázsoltam, aki pedig nem is tett semmi rosszat, csak önfeledten hintázott egy kicsit távolabb...





Persze volt ott fotózni való más is, de azokat már sokszor megénekelték. Két jellegzetes hangulatképet azért megidézek:

 



Frissítés (2011.09.12.)
most jutott eszembe, hogy egészen ideillik ez a rövid mese...

Játékváros

Dáridót kemény fából faragták, de a mocsár különös vidékét nehezen viselte.
- Jó lesz innen mielőbb kikerülni - morogta. - Mindenütt csak víz meg sár meg kosz.
            - Mondtam nektek, hogy itt nem találtok egyetlen száraz helyet sem! - nevetett Mocsárka. Kacagása olyan volt, mintha hárfahúrok lágy zenéje zengett volna. Legalábbis Dáridónak úgy tűnt. - De még messze vagyunk a mocsár végétől! Előbb keresztül kell mennünk a Játékvároson!
            - Az meg mi a csuda?
            - Elhagyott játékok szomorú világa. Babák, autók, mackók, bábuk, házak, kisvasutak és minden, amivel a gyerekek játszanak. Bánatos hely. Oda kerülnek mindazok a játékok, amelyeket kidobtak, meguntak, elhajítottak, amelyek nem kellenek már senkinek. Pedig sok olyasmi van ott, ami még javítható vagy használható is lenne.. Csak hát el kellene juttatni azoknak a gyerekeknek, akik éppen egy ilyenre vágynak.
            - És miért nem viszi el őket senki?
            - Ugyan ki jönne el ide a világ végére? - nézett Mocsárka szomorú szemekkel Dáridóra, aki erre nem tudott mit mondani. Csak ment Mocsárka nyomában némán, valami érthetetlen bűntudattal.
            - Ott van! - torpant meg a leány. - A Játékváros kapuja.
            A távolban egy építőkockákból összerakott városka körvonalai látszottak. Gyermeki ügyetlenséggel felállított falak, házak, kémények, tornyok. Vidám, színes és megkapó látvány volt. Mégis volt benne valami szomorú. Dáridót legalábbis  lehangolta, ahogy a kis várost reménytelenül körülfogta a végtelen mocsár piszkos, szürke karja.
            - Gyerünk! - szólt Mocsárka. - Essünk túl rajta.
            A Játékváros kapuja piros építőkockákból volt kirakva. Nem volt valami nagy építmény, éppen csak átfértek alatta. Amikor beléptek a város belsejébe, úgy érezték, mintha csak egy játékbolt kirakatába csöppentek volna.
            - Szervusztok! - köszönt rájuk egy apró, fényes szőrű plüssmackó. Nicsak, vette észre Dáridó, az egyik füle hiányzik szegénynek.
            - Mi járatban vagytok itt?
            - Csak nem azért jöttetek, hogy elvigyetek minket? - kérdezte felcsillanó szemmel egy töredezett, ütött-kopott hajas baba.
            - Én is itt vagyok, vigyetek engem is! - kiabált egy kis mozdony, és fürgén a lábuk elé gurult.
            - Szervusz Mocsárka! - dörmögött egy óriási rongymedve. Akkora volt, hogy tán át se fért volna a kapun. - De jó, hogy újra látunk!
            - Én is örülök nektek - mosolygott a lány. - Kedves vendégeket hoztam, ismerkedjetek meg velük!
            - Hahó! Isten hozott benneteket! - kiabáltak a játékok. Olyan gyülekezet támadt körülöttük, hogy alig fértek el egymástól. Reménykedő szemüket a jövevényekre függesztették, csak úgy áradt belőlük a megható bizakodás.
            Dáridó szomorúan nézegette őket. Hogyan is vihetnének el ennyi játékot? És kiket hagynának itt? Hiszen a többieknek megszakadna a szívük!
            - Nézz meg engem! - ágaskodott a kis mozdony. - Még sípolni is tudok! Csak meg kell húznod ezt a zsinórt itt a kéményem mellett!
            Dáridó lehajolt, és megrántotta a zsinórt. A kéményből rekedt sóhajtás szakadt ki, az is gyengén, elhalón.
            - Most már csak ennyit tudok - szomorkodott szégyenkezve a kis mozdony. - Akkor hallottad volna, amikor új voltam! Akkor még úgy fújtam, hogy hetedhét határon túl is meghallotta mindenki! De a kis gazdám annyit ráncigálta a sípomat, hogy végül elfogyott belőlem minden szusz. Utána már nem is voltam érdekes. Kihajított a szemétbe. - A kisvasút csöndesen pityergett, és hajdan volt szép hangját siratva arra gondolt, hogy talán már nem is kell többé soha senkinek.
            Dáridó megrendülten álldogált a játékok között. Mennyi szép és használható holmi! Eszébe jutott, hogy a szomszédjuk cserfes Boglárkája mennyire örülne, ha az övé lehetne egy ilyen csodálatos óriásmackó.
Ahogy ezt a gondolatot forgatta a fejében, a mackó hirtelen eltűnt. Dáridó becsukta a szemét, majd kinyitotta újra, de az óriási rongymedvének akkor is csak a hűlt helyét látta.
            - Jaj, de jó! A maci gazdára talált! - ujjongtak a játékok.
            - Mi történt? - kérdezte meghökkenve Dáridó.
            - Biztosan gondoltál valakire, aki szeretné azt a mackót, ugye? - mosolygott Mocsárka.
            - Igen.
            - Ezért tűnt el. Az elhasznált, eldobott játékok csak úgy kerülhetnek ki innen, ha valaki új gazdát gondol ki nekik.
            - De hát ez nagyszerű! - ujjongott Dáridó. - Akkor segíthetünk a többieknek is! - Lázasan törni kezdte a fejét, hogy ki is vágyik még valamilyen játékra a faluból. Megvan! A sánta szabó kisfia! Pont olyan kisautó után áhítozott mindig, mint amilyen abban a poros garázsban álldogál!
            Ebben a pillanatban eltűnt a kisautó és a garázs.
            - Gyerünk Dáridó! - bíztatta izgatottan Mocsárka. - Találj még valakit! Biztosan ismersz még szegény gyerekeket!
            - Gondolj a boltos kislányára! - kiabált ki a hátizsákból Enderke. - Ő folyton csak egy hajas babáról beszél! Biztosan örülne neki!
            Tényleg, jutott eszébe Dáridónak, a hajas baba! S mikor odapillantott, a baba már nem is volt sehol.
            - Tovább, tovább! - zsongtak a játékok. - Keress még gazdát valakinek Dáridó!
            Dáridó azonban hiába törte a fejét, nem jutott eszébe senki és semmi. Hej, ha nem az ivóban ültem volna folyton, sóhajtott szégyenkezve, akkor biztosan többet tudnék a falu gyerekeiről!
            - És te, kezes bárány? - nézett rá reménykedve Mocsárka. - Te nem tudnál valakit találni?
            - Sajnos nem! - ingatta a fejét a bárány. - Sosem éltem igazi gyerekek között. A mi világunkban pedig más játékokkal játszanak, rájuk hiába is gondolnék.
            - Nem baj! - mondta kicsit letörten a kisvasút. - Azért az is nagyon jó, hogy legalább néhányunknak új gazdát találtatok! Köszönjük azok nevében is, akik már nincsenek itt!
            A kis társaság szomorúan búcsúzkodott. Igaz, nem jöttünk hiába, gondolta Dáridó, de milyen jó lett volna még többet tenni ezekért a szegény játékokért...  

(részlet Tarcsai Szabó Tibor: Segítség, megszöktünk! c. meseregényéből)




6 megjegyzés:

Kozma Erzsébet írta...

Jó ez az effekt, illik a régi játékszerekhez. Az utolsó kép is tetszik, olyan hangulatos és szép a csillogó vízfelület.

2011. augusztus 31. 21:01
Gehring János írta...

A játékos képek elragadóak.

2011. szeptember 1. 6:13
Nagy Krisztián írta...

Jó téma a babák fotózása és szépen is sikerültek a képek. Ha szeretnél rétegekkel dolgozni ajánlom a morguefile.com oldalt textúrákért!

2011. szeptember 1. 10:33
TiSza írta...

Köszönöm mindenkinek!
Krisztián, az oldalt megjegyeztem!

2011. szeptember 1. 17:08
B. Melinda "mazsóca" írta...

A babás képek mind megfogtak, magával ragadó az összes. Kicsit szívszorító elhagyott játékokkal dolgozni, valahogy olyan szomorkás látni hogy elveszettek lettek, nekem ez jól átjön.

2011. szeptember 6. 22:08
TiSza írta...

Igen, a látvány kicsit lehangoló (pedig ha belegondolunk, előbb-utóbb szinte minden babának ez a sorsa).
Mazsóca, örülök, hogy itt jártál!

2011. szeptember 7. 8:02

Megjegyzés küldése

 

2009 ·TiSza by TNB