11. NORVÉGIA - 6. nap

2015. október 24., szombat

Jenő mérgelődik. A Briksdal-gleccser néhány éve még egybefüggő fal volt, összeért a tóval. A tegnapi látvány meg se közelíti a régit, ez így mit sem ér! Mégiscsak kéne látnunk egy igazi, érintetlen gleccsert is!

Megfaggatja a kemping recepciósát, merre találhatnánk egy szebbet, jobbat, olyat, ahol egybefüggő a gleccserjég fala. A derék norvég segít: itt van egy, nem is olyan messze, 200 km az egész!

Jenő szavazásra bocsátja a kérdést: autózzunk-e 400 km-t oda-vissza egy újabb gleccser kedvéért? Egyedül a legyengült Péternek nincs kedve a hosszú úthoz, a társaság többi tagja megszavazza a programváltozást.  Cserébe lemondunk az egyik betervezett fjellvidékről, olyat úgyis láttunk már és még fogunk is.


Csónakok csónaka

Korán indulunk, végleg elbúcsúzunk a loeni kempingtől. Két éjszakát újra máshol töltünk. 

A kiszemelt úti cél a Jostedal Nemzeti Parkban van és a Nigardsbreen nevet viseli. A hegyek között kanyargunk ismét, szemerkél az eső. Szürke, nyomorúságos, elkedvetlenítő idő jár az ormokon. 

A tó partja fölötti parkolóban állunk le, és csalódottan látjuk, hogy bár ez a gleccser nagyobb a tegnapinál, ugyanúgy elveszítette az alját. A jégtömeg nem ér bele a tóba, vagyis tulajdonképpen hiába jöttünk.

Dehogy jöttünk hiába! Hiszen előttünk egy gleccser! Ha jól megszámolom, a tegnapival együtt ez a második az életemben! S ha már itt vagyunk, hát nekivágunk a gyalogtúrának, ami a jégtömb lábához vezet. A recepciós szerint ez egy egyszerű, negyedórás gyalogút. Egyedül Péter marad a kocsinál, szerinte értelmetlen elbotorkálni a gleccser aljához, onnan még annyit sem látni, mint idefentről.

Az egyszerű, könnyű gyalogtúra helyett azonban emeletnyi magas, hatalmas kőtömböket kapunk, azokon kell valahogy föl-le ugrálni, kapaszkodni, csúszkálni, egészen a jégtömb aljáig. Nekivágok, de 15 perc után felismerem, hogy ez nem az én térdemnek való. Hirtelen megvilágosodásom támad és elkezdek egyetérteni Péterrel. 

Megfordulok és összetalálkozom a lemaradt Évával, aki örömmel tart velem a visszavonulásban.





Miután a parkoló magasságából lefotóztuk a gleccsert, Évával leereszkedünk a tó partjára. Nem is olyan egyszerű mutatvány ez, vigyázni kell, hova lép az ember, mert a föveny nagyon mély. Időnként el-elsüllyedve, cuppogó cipővel jutunk el a mólóhoz, ahol az egyik bokor aljában találunk egy piros csónakot! Ez nem az igazi, mondja Éva, nem a vízben van. Hát tényleg nem, de azért piros! Biztos, ami biztos, lefényképezzük, ki tudja, mikor lesz szerencsénk egy másikhoz.

Körbenézek, honnan lehetne még jó rálátást találni a gleccserre. A tó távolabbi partja elég messze van és lápos, ingoványos talajúnak tűnik, ám mintha apró csónakházak bújnának meg a növényzet mögött... Oda kéne eljutni valahogy!

Szemerkélő esőben vágunk neki az útnak. Megszoktuk már, rá se hederítünk. Hol van már az a riadalom, ami az első nap, Trondheimben fogott el minket az eső láttán! Egy darabig a parkolóhoz vezető betonúton megyünk visszafelé, ám hamar letérünk a tó irányába. Köveken, fűcsomókon lépdelve keresgéljük a szilárd utat a már jól kivehető csónakházakhoz. Csak eljutnak oda a norvégok is valahogy!

Hamarosan rálelünk a köves útra, amin gond nélkül megtesszük a hátralévő métereket. Kitartásunk jutalmául az egyik házikó takarásából váratlanul előbukkan egy piros csónak! Nem ám a parton, hanem a vízen! Álmaink csónakja...

Igaz, ki van kötve, s ráadásul az orrával fordul felénk. Megrántom a kötelet, hátha hajlandó oldalra fordulni, de meg se moccan, alja a tó fenekét éri, engem viszont majdnem magával húz a vízbe. Sebaj, jó lesz ez így is! Látszik a tó, a gleccser, a környező hegyek és előtérben a piros csónak! Akinek ennyi jó kevés...








Ibsen sírja vagy amit akartok

Búcsúzóul megállunk a Nemzeti Park fordított viking hajóról mintázott turistaközpontjánál, amelyben különböző interaktív ismertetők szórakoztatják a látogatókat. Az üzletben épp komoly leárazás van, és mindazok, akik még nem tudták eldönteni, milyen ajándékot vigyenek haza, most megkapják az utolsó impulzust is a vásárláshoz.


A magaslatról még egy búcsúpillantást vetünk a völgyben meghúzódó gleccserre, s már indulunk is tovább. Utunk egy gyors folyású folyó mentén halad, a program szerint ez a Billingsdalen lehet, de mivel útvonalat változtattunk, már ez sem biztos. Több helyen is megállunk, s bár az idő és a fényviszonyok nem mindig a legjobbak, fotózni mégis muszáj...






Egyre magasabbra autózunk, elhagyjuk az 1.400 méteres magasságot. A busz motorja halkan duruzsol, s szép lassan mindenkit elnyom az álom. Jenő ébreszti a társaságot: megérkeztünk Ibsen sírjához!

Kinézünk az ablakon: eső, szél és zimankó vár odakinn. Nehezünkre esik kikászálódni a kocsiból, de a ködben úszó misztikus látvány azért csak előcsalogatja a társaságot.

A középső kőtömbön több nevet is látunk, köztük Ibsenét, de nem sokat időzünk a hideg szélben és esőben, néhány gyors fotó után már keressük is a busz menedékét.

Hajt a kíváncsiság, így itthon utánanézek, miért pont e világvégi helyen temették el a híres drámaírót. Kiderül, hogy ez bizony nem Ibsen síremléke,  őt magát ugyanis Oslóban helyezték örök nyugalomra 1906-ban. Csak nagy nehezen hámozom ki a kevés fellelhető angol nyelvű információból (szinte minden csak norvégul van), hogy 1862-ben járt itt Ibsen, s ennek állít emléket a kőtömb. 
Jotunheimen hegységben vagyunk: ez a Sognefjell. Itt vezet a híres, 108 km-es Nemzeti Út - ezen utazunk most -, amely egyben a világ 10 leglátogatottabb kerékpárútja közé is tartozik. Sok nevezetes hely van errefelé: a Sognefjord, ami a 2. leghosszabb fjord a világon 204 kilométerével, Norvégia legnagyobb gleccsere, a Nostedalsbreen és az ország legmagasabb hegysége, a Galdhøpiggen.

Az eső folyamatosan szemerkél, s a ködben csak néha látunk valamit. A fjellvidék színorgiájának azonban még így sem lehet ellenállni. Pedig végül is kopár a vidék, fát alig látni, csak a mindenféle színben pompázó aljnövényzet vonzza a tekintetet. Szokatlanul hideg van. Néhány kattintás után már esőcseppek éktelenkednek az üvegen, ezért aztán minden beszállás után mániákusan tisztítom a lencséket, hogy a következő megállónál már készen ugorhassak ki a kocsiból.

Péter még mindig nincs jól, alszik vagy egykedvűen üldögél az autóban, egyetlen fotós megállónál sem mozdul meg. Így betegen nem az igazi a kirándulás...










Lom

A nap utolsó fotós állomása Lom, ahol a híres fatemplom található. A fenyőből készült, barnára festett épület leginkább a kora miatt érdekes: már 800 éves. Ugyan szebb fatemplomokat is láttunk már, de mivel régi, híres és útba is esik, meg kell nézni és le kell fotózni. Itt is jártunk.






Otta hol az éjszakát töltjük

Ottába hajtunk, amelynek kempingje a következő két éjszakára lesz otthonunk. Szép nagy faházat kapunk. Minden a társalgóból nyílik: két háromágyas szoba, egy nagy és egy kis konyha valamint a mellékhelyiségek. Miklóssal és Petivel elfoglaljuk az egyik szobát, Jenő pedig úgy dönt, hogy a másikat átengedi Évának. Lacival a konyhában alszanak, ahol szokatlan módon három fekhely is található. Döntésében nyilván szerepet játszik, hogy a szobákban csak egy-egy különálló fekhely van, a többieknek franciaágyakon kell osztozniuk... Miklóssal elfoglaljuk a nászágyat, s a még mindig gyengélkedő Péter kapja az önálló fekvőhelyet.

Éva birtokba veszi szobáját, és kisvártatva örömmel közli, hogy talált egy söprűt. Javaslom, hogy üljön fel rá és tegyen egy próbakört, de rám se hederít. Már megszokta a stílusom.

Vásárolni megyünk. Miklóssal tojásrántottára fáj a fogunk vöröshagymával és otthonról hozott mangalicakolbásszal. Kenyeret is veszünk, mert két napos barna kenyereink a fűrészpor és a kőzúzalék elegyére emlékeztetnek, meglehetősen unjuk már.

A legkisebb boltban is található kenyérszeletelő-gép, amely úgy van kialakítva, hogy az összevágott kenyeret egy ügyes trükkel vissza lehet tenni a zacskójába. Talán éppen ez a gépesítés az oka, hogy kizárólag hasáb alakú kenyér kapható, és hiába keresgélek normális fehér cipót, sehol sem találok. Mindig kénytelen vagyok valami magos vagy barna változattal beérni. Egészséges, tudom - csak éppen nem szeretem.

A társalgóban együtt vacsorázunk, s közben Jenő elmondja, hogy másnap pézsmatuloklesre megyünk. Ez az őznél kissé nagyobb állat meglepő módon a kecskével rokon, és Norvégiában mindössze 80 db található belőlük. Elég nagy mázli kell ahhoz, hogy összeakadjon velük az ember...

Jenőnek már volt szerencséje találkozni néhánnyal korábbi útjain. A bika mindig a csapattól elkülönülve, önállóan legelészik és nem engedi magához közel az embert. Vigyázni kell, mert ha a komfortzónáján belül kerülsz, meg is támadhat, és mivel 80 km/h sebességre tud felgyorsítani, nincs esélyed elmenekülni. Jenő nevetve meséli, hogy őt már megfuttatta egy bika. Szerencsére nem indult az üldözésére, megelégedett annyival, hogy elzavarta a betolakodót.

Én csak annyit kívánok, hogy legyen egyetlen tulok, amit lefényképezhetünk. Jenő kinevet: olyan nincs, hogy egyetlen tulok - vagy ott az egész csapat, vagy nem találkozunk eggyel sem.

Másnap kiderül, hogy mindkettőnknek igaza volt - és mégsem...


__________________________________________________________________________

Következik:
12. NORVÉGIA - 7. nap

Eddig történt: 
10. NORVÉGIA - 5. nap 
9. NORVÉGIA - 4. nap  
8. NORVÉGIA - 3. nap  
7. NORVÉGIA - 2. nap 
6. NORVÉGIA - 1. nap  
5. NORVÉGIA - az utazás 
4. NORVÉGIA - a program 
3. NORVÉGIA - az előkészületek II. 
2. NORVÉGIA - az előkészületek I. 
1. NORVÉGIA - az álom indul

2 megjegyzés:

Piroska írta...

Köszönöm a sok csodás kép között a különleges piros csónak élményét A gyönyörű táj még különlegesebb általa :-)

2015. október 26. 15:37
TiSza írta...

Igen, a piros dolgok nagyon fontosak! Pl. Piroska, piros csónak, vér...

2015. október 27. 7:10

Megjegyzés küldése

 

2009 ·TiSza by TNB