Kilencen nyomorgunk a buszban: ennyi ember számára bizony nagyon kicsi a hely. Hárman ülünk egy sorban, a középső ülések - mint szinte minden kocsiban - keskenyebbek és ezért elég kényelmetlenek. A csomagtartó teljesen megtelt a bőröndökkel, még a kalaptartó is dugig van. A fotóstáskáknak, hátizsákoknak már nem jut hely, utazás közben mindenkinek az ölében kell tartani a felszerelését - esetleg a lába előtt a padlón, de ott inkább az uzsonnás szatyrok dülöngélnek szendvicsekkel és vízzel.
Ha ennyire tele van a busz, akkor nem csak az utazás, de a ki- és beszállás is kényelmetlen. A legrosszabb a hátsó fertály, ahonnan a középső sor szélső ülésének megdöntése után lehet csak kifurakodni a résen. Csomaggal a kézben ez még nehezebb...
Az elöl ülők jól látnak, de hátul már elég vakon ül az ember. Nem mindegy tehát az sem, hogy kinek melyik szék jutott. Ezért aztán külön téma az ülésrend időszakonkénti megváltoztatása, hogy ne mindig ugyanazé legyen a legrosszabb vagy éppen a legjobb hely. Ez pedig az érdekellentétek miatt könnyen valódi ellentéteket szül.
Amikor az ember ilyen körülményeket kénytelen elviselni, hamarabb elfogy a türelme. Csökken a tűrőképessége, könnyebben felcsattan, kisebb dolgokon is hamarabb felhúzza magát. S egy idő után fokozódik a rosszkedv.
Így is történhetett volna...
