2020 különleges év volt, sok szempontból is. Először is itt volt a koronavírus-járvány, ami nagyon átrendezte napjainkat, életvitelünket, hiszen a mindennapjainkban soha még ilyen léptékű változás nem tört ránk az elmúlt 65 évben (ha a politikai változásokat most egy kicsit félretesszük).
Számomra ez volt az utolsó munkában aktív év. A következő időszakot idén kellett megalapozni, s ebben bizony volt feladatom bőven. Mindezek miatt kicsit háttérbe szorult a fotózás - remélem, csak átmenetileg, s 2021-ben már újra egy fotózásban aktív időszak talál rám...
Nézzük, fotózás szempontjából mit hozott nekem a 2020-as év (amit mindössze 16 bejegyzés foglalt össze a blogban):
A hétvégén a Millenáris Parkban jártunk, és ilyenkor mindig talál valami
fotózni való apróságot az ember. Most a különböző absztrakt formák, ívek és
árnyékok játéka fogott meg.
Ma nagy öröm ért: megkaptam a FIAP (Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség) oklevelét, amely szerint a nemzetközi versenyeken elért eredményeim alapján az AFIAP (Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség Művésze) minősítést értem el.
A FIAP által kiadott címeknek, minősítéseknek a tagszövetségek által rendezett digitális és papírképes nemzetközi versenyeken elért eredmények szolgálnak alapul.
Az AFIAP cím eléréséhez eredményesen kell szerepelni:
- 8 különböző ország
- legalább 15 versenyén
- legalább 15 különböző fotóval
- legalább 40 helyezéssel („elfogadással”)
- amelyek közül legalább 4 fotónak papírképes versenyen kell eredményt elérnie.
Én 2017-ben és 2019-ben vettem részt ilyen versenyeken, az alábbi eredményekkel:
- 13 ország
- 15 versenyén
- 23 fotóval
- 64 helyezés
- melyek közül 6 fotó papírképes versenyen ért el helyezést.
Nyolc éve használom Dörr City London névre hallgató, felülről nyíló fotós válltáskámat, amit nagyon megszerettem. Elfér benne a gépen kívül egy vaku és szinte a teljes objektívparkom (17-55 mm a gépen, egy 70-200 mm, egy 50 mm valamint egy 35 mm (vagy valamelyik helyett egy 10-18 mm) és természetesen mindenféle kiegészítő (pótakkugarniturák a géphez és a vakuhoz, Lenspen tisztító, memóriakártyák stb). Ám ahogy öregszem, egyre nehezebbnek tűnik, és egyre jobban nyomja a vállamat...
Régóta szemezgetek a sling típusú, azaz egypántos hátizsákokkal, amelyeknek jóval kedvezőbb a súlyeloszlása (hiszen a súly egy része a háton fekszik). A kétpántos normál hátizsáknál ugyan kényelmetlenebb, cserébe viszont sokkal praktikusabban használható, mert egy egyszerű mozdulattal a test elé gördíthető, és felülről nyitható rekeszeivel gyorsan hozzá lehet férni a tartalmához.
Úgy gondoltam itt az ideje a váltásnak: születésnapomra meglepem magam.
Sokat keresgéltem a neten, míg végül egy Altura Photo Sling Bag nevű hátizsák mellett döntöttem. Kidolgozásában, anyagában talán nem olyan minőségű, mint az ismert, nagy márkák táskái, viszont jól pakolható. Meg is rendeltem az e-bayről (mivel nálunk nem kapható), ám sehogy sem akart megérkezni az USÁ-ból... Másfél hónap múlva végül visszakértem (és visszakaptam) az előre átutalt vételárat.
Maradt hát a hazai kínálat... Hosszú keresgélés, videók, tesztek és ismertetők áttanulmányozása után a Vanguard Alta Rise 43 és a Lowepro Slingshot Edge 250 AW típusok maradtak fent a rostán. Ám velük sem voltam maradéktalanul elégedett...
Válltáskámat rendszerint a jobb vállamon hordom, de ha elfáradok (vagy éppen félek, hogy fotózás közben lecsúszik a vállamról), akkor a pántot a bal vállamra teszem (keresztben), míg maga a táska a jobboldalon marad. Talán emiatt gondoltam úgy, hogy az egypántos hátizsákok ishasonlóképpen működnek: a bal vállra téve hordhatók, míg a pánt másik vége a hátizsák aljáról indulva a jobb hónom alatt bújik át. Hát nem! Az egypántos fotós hátizsákok (amiket az egyszerűség kedvéért a továbbiakban egyszerűen csak hátizsáknak hívok majd) 99 %-át csak a jobb vállon átvetve lehet hordani! Néhány kisebb méretű hátizsákot találtam csak, amelyeknek állítható a pántja, így bármelyik vállon viselhetők, ám a többi mind jobbos.
Ha bele is törődik az ember a megváltoztathatatlanba, a két hátizsák között akkor is van néhány különbség is, ami megnehezíti a választást. Amikor az ember maga elé húzza a hátizsákot, akkor egy cipzárat elhúzva megnyílik a tárolórész, amiből fölülről ki lehet venni a gépet és az objektíveket.
Ám a képek és videók figyelmes tanulmányozása közben kiderül, hogy míg a Vanguard esetében a tárolórekesz fedele a táska túloldalán, a testtől elfelé és lefelé nyílik, addig a Lowepronál ez pont fordítva van: a fotós teste felé, felfelé kell elmozdítani. Ez utóbbi megoldás rosszabbnak tűnik. Egyrészt így nehezebb hozzáférni a táska tartalmához (kissé útban van a felnyíló fedél), másrészt a felnyíló részben magában is vannak apróbb rekeszek (memóriakártyáknak, igazolványoknak stb), amelyek így kevésbé jól láthatók és kezelhetők.
Ebből a szempontból a Vanguard lenne a jobb választás... Ám míg a Vanguard súlya 1,2 kg, addig a Loweproé csak 0,8! Látszólag nem sok az a 40 deka, de ha jól megpakoljuk a táskákat, akkor egy pár óra hordás után már minden deka számít.
Egyszóval nem voltam maradéktalanul elégedett, ezért tovább keresgéltem a neten. Végül rábukkantam a megoldásra, a MindShift Gear PhotoCross 13 "személyében" (ami az ismerősebben csengő Think Tank nevű gyártó terméke). Ezt valamiért csak nagyon nehezen akarta előbányászni a Google...
A hátizsák mindenben teljesíti az elvárásaimat, sőt még azon túl is kellemes meglepetéseket okozott.
Először is: a bal vállon hordható (végre)!
A felnyíló zárófedél itt is kifelé nyílik, akár a Vanguard esetében.
Végül és nem utolsósorban a táska belsejének elrendezése is egészen egyedülálló.
Szinte mindegyik hátizsák úgy épül fel, hogy a felső egyharmada külön rekeszt képez (ahogy az a fenti Altura fotóján is jól látható). Ez elég nagy, sok minden belefér, akár egy objektív is. Azonban leginkább csak álló helyzetben, felülről nyitható biztonságosan, tehát előbb le kell vennünk a hátunkról a zsákot, és letenni valahová. A maradék kétharmad rész szolgál arra, hogy a benne tárolt berendezéseket a magunk elé húzott hátizsákból felülről könnyedén kivegyük.
Nem így a MindShift esetében! Ebből a zsákból hiányzik az elkülönített felső egyharmados rekesz, helyette a hátizsák teljes hosszát (valójában magasságát) használhatjuk egyetlen térként a felszerelés tárolására. Így amikor magunk elé vesszük, akkor a zsák teljes tartalmát azonnal elérhetjük! (Igaz, ezt úgy is felfoghatjuk, hogy elvesztünk egy különálló tárolórészt, ami néha hasznos lehet, de számomra a könnyű és gyors használhatóság többet nyom a latban.) Ennek köszönhetően a fent felsorolt teljes felszerelés belefér a zsákba, amit pedig eredetileg csak könnyed kirándulásokra, városi sétákra szántam, jelentősen csökkentett felszereléssel. Így azonban szokásos kültéri portréfotózásaimra is megfelelőnek tűnik.
Mindegyik hátizsák tele van különböző rekeszekkel, zsebekkel, cipzározható vagy éppen hálós tárolórészekkel - ezekről külön nem is érdemes beszélni: mindegyikben van elég. A Vanguard és a MindShift laptoptárolót is kínál. Felcsatolható rájuk egy kisebb állvány is, és mindegyikhez adnak egy táskára húzható esővédőt is. Ami a MindShiftben ismét csak egyedi, hogy a teljes hátizsák (önmagában is) esőálló, még a cipzárok is! (Ezt több használója is megerősítette a termékvéleményezésekben.) Ettől függetlenül nyilván nem fogom zuhogó esőnek kitenni, de azért megnyugtató, hogy kisebb esőben sem kell rögtön pánikolni, ha nem lehet azonnal fedett helyre kerülni. A táskának ráadásul a megfelelő helyen párnázott, fix szélességű vállpántja van. Ez sokkal praktikusabb, mint a széles csúszópánt, ami sokszor elcsúszik a helyéről (a váll tetejéről), és nem egyszer csak bosszúságot okoz.
Csak egyetlen negatívumot tudok felhozni a táskával szemben: a tárolórészben lévő (bárhova tehető, tehát szabadon alakítható teret kínáló) elválasztó rekeszfalak elég vékonyak. A válltáskámhoz tudom csak viszonyítani, amelyben kétszer olyan vastag, a felszerelést tökéletesen védő betétek vannak. Lehet azonban, hogy az egyszerűbb (és helytakarékos) kivitel is elég, ez majd a hosszabb használat során kiderül. Annyi azonban bizonyos, hogy óvatosan kell megpakolni, hogy mind álló, mind oldalsó helyzetben biztonságban legyen a felszerelés.
Néhány összehasonlító adat:
A méretekhez egy rövid gondolat: amikor magunk elé húzzuk a hátizsákot, akkor az eredeti szélesség a mélység szerepét tölti be. Tehát pl. a MindShift esetében a belső méreteket nézve 24 cm mély lesz az elénk táruló rekesz, amiben már egy 70-200 mm-es objektív állítva is bőven belefér! (És a három hátizsák közül a a Mindshift a "legszélesebb" vagyis a legmélyebb táska.) Ami eredetileg a mélység, az az elénk húzott táskának a szélessége lesz, vagyis 14 cm, ami nem túl sok, de éppen elég arra, hogy a fényképezőgépet belehelyezzük. És lesz egy 36 cm hosszú tárolóterünk, amit akár négy részre is oszthatunk a mozgatható elválasztók segítségével. (Nálam ez így néz ki jobbról balra, vagyis a táska tetejétől kezdve az aljáig: vaku / gép / 70-200mm objektív / két kisebb méretű objektív egymásra helyezve, közöttük egy elválasztóval).
A hét végén Melinda és Bandi kértek meg egy kismamafotózásra, amire Lujza kutyus is elkísérte őket. A helyszín a gödöllői Erzsébet park volt, ahol az ősz pompája bizony már eléggé megkopott (persze nem csak ott).
A fák lombjain átsütő ragyogó napsütés, a sétány végén emelkedő sziklák még így is hatásos környezetet kínáltak a csaknem utolsó napos Meliék fotózására.
Az ősz már javában festegette a fákat, amikor a népligeti fotózást szervezni kezdtük. Félő volt, hogy a következő hétvége már kopasz természettel fogad minket, ezért nem akartunk tovább várni. Modelljeinkkel azonban nem tudtunk megfelelő időpontot találni, így kapóra jött, hogy a 17 éves Csenge (aki fiatal kora ellenére nem először állt kamera előtt) épp akkor keresett fotózási lehetőséget a facebookon.
Így találtunk egymásra, s rögtön meg is beszéltük, hogy Csenge többféle ruházattal is készül, ami változatosabbá teheti a fotózást. Sminkes Gabitól egy nagy esernyőt is kaptunk, ami szintén hozzájárult a fotók sokszínűségéhez.
Amit kéretünk nem ilyen-olyan jelképnek tekinteni (korunkra jellemzően már az is borzasztó, hogy erre külön ki kell térni), hanem annak, ami: egy fotózás színes kellékének.
A hétvégére tervezett őszi portréfotózásunk kútba esni látszott egy szervezési probléma miatt. Pedig a lombok már nagy erővel veszítették el színpompás koronájukat, s úgy tűnt, hogy ha várunk még egy hetet, akkor talán már csak a csupasz ágakat fényképezhetjük. Hogy ne vesszenek kárba terveink, pénteken úgy határoztam, hogy teszek egy próbát a Facebook TFCD Pro csoportjában: meghirdetem a modelleknek, hogy ha valaki ráér, szívesen látjuk egy vasárnapi fotózásra. A csapat (Kovács Gabi - smink és Viniczai Sára - haj) ugrásra készen állt - csak éppen modellünk nem volt.
Amikor felmentem a Facebookra, rögtön a szemem elé ugrott Pallag Csenge 2 perce feltett bejegyzése, amelyben mint modell, fotózási lehetőséget keresett. Így akadtunk össze, és beszéltünk meg végül a vasárnapi találkozást.
Az előkészületek (mint rendesen) Sminkes Gabi budaörsi stúdiójában történtek, s bár csak egy egyszerű portréfotózásra készültünk, a lányok szakmai fantáziája (szokás szerint) hamar száguldozni kezdett, s egy különleges smink és haj formájában öltött testet.
A fotózás végül a Népliget elsárgult fái között történt.
Egyelőre csak a werkfotókat adhatom közre, de remélem, hogy hamarosan a kidolgozott, kész képeket is megmutathatom.
Nemrégiben Petrovics Vica keresett meg egy szalmabálás fotózás ötletével. Vicával tavaly ilyen tájban fotóztunk először a Vasúttörténeti Parkban, egy régies stílusú portrézás keretében. Ezúttal kicsit póriasabb témát szemeltünk ki, ami egyúttal kissé elcsépeltebb is - de hát mi ilyet még nem csináltunk, ki kellett próbálni ezt is.
Nem is volt olyan egyszerű a dolog, mert először is kellett találni egy táblát, ahonnan a bálákat még nem hordták el. Lakóhelyemtől nem messze sikerült is egy megfelelő szántóföldet találnom (Maglód és Gyömrő között), de B-tervként Gyömrő másik végében is nyilvántartásba vettem egy kevésbé látványos területet. Ez utóbbi nehezebben fotózhatónak ígérkezett, mert éppen egy forgalmas főút mellett helyezkedett el, ami a legtöbb nézőpontból belelátszott a képkivágásba.
A fotózást augusztus 20-ára időzítettük (egyedül ekkorra találtunk mindkettőnk számára megfelelő időpontot). Előtte való este bejártam a "tábláinkat", hogy ellenőrizzem: a bálák még a szántóföldön vannak. Nem volt szerencsénk... a "fő" helyszínről eltakarították a bálákat, így rákényszerültünk a B-tervre, ahol viszont vártak még ránk a gurigák.
Vica sárga ruhában és sárga lufival érkezett - ezt fésültük össze a mezőgazdasági környezettel...
Ragyogó napfény fogadott minket, ami nem igazán a fotózás barátja... mert persze fény kell, de abból sem jó, ha túl sok van. Ezért igyekeztünk a tábla szélén lévő árnyékot adó erdősáv mellett kezdeni, ám alig egy óra múlva már az a rész is erős fényben fürdött.
A szalmabálás képek után maradt még egy kis időnk, ezért meglátogattunk egy közeli sárga virágos rétet, majd egy klasszikus helyszínt: a gyömrői horgásztó kis fahídját.
A héten két éjszakát Siófokon töltöttünk, ahol részünk volt a képeken látható alkonyi látványban.
Lemenő nap a bíborvörös égen, kiegészítve a kék különböző árnyalataival, apró vitorlások a csendes víz távolában, amihez előteret nyújt a nádastól ölelt, part menti fák sziluettje.
Mi kell még ahhoz, hogy giccsről beszéljünk? Mindez egy apartmanház 3. emeletéről.
A fotózás olyan, mint a zenélés vagy a sakkozás. Tudod, hogy nem te vagy a legjobb. Lehet, hogy még csak nem is vagy jó (még ha törekszel is arra, hogy az légy). Akkor is... élvezed és csinálod. Mert fotózni muszáj.
