Noel

Elég régen jelentkeztem már, aminek oka az állandóan vissza-visszatérő influenza lélekromboló hatása. Az embernek semmihez sincs kedve: se fotózni, se más értelmes tevékenységet folytatni, csak néz ki a fejéből és örül, ha levegőt kap. A való(ságos) élet ugyan ilyenkor sem áll meg, a legszükségesebb (és legtermészetesebb) emberi kapcsolatok kerekét továbbra is forgatja a szükségszerűség, a virtuális tér azonban összeszűkül: passzív nézelődésre és legfeljebb egy-egy lájkra futja.

Persze a fényképezőgép exponálógombját betegen is nyomkodja az ember itt-ott, de az eredmény csak létrehozója nyomorúságos létét tükrözi, és nem alkalmas mutogatásra.

Ám minden rontás elmúlik egyszer, a tavasz virágokat lehel a tél megfagyott csontvázára, s új testbe burkolózik a lélek.

Portréfotózás - Cserés Vivien

Vivivel már tavaly lebeszéltük a fotózást, de megegyeztünk, hogy megvárjuk a havat. Az "igazi" tél azonban csak nem jött. Mikor aztán végre leesett a hó, akkor hétvégére rögtön meg is céloztuk a Margitszigetet. A hó viszont nem várt ránk, két nap alatt elolvadt. Mi azonban már nem változtattunk a terveinken - elmentünk fotózni.

Vivit elkísérte kedvese, Balázs, s természetesen kettejükről is készült néhány kép.

Erzsébet híd - Szarvas

Tegnap Békés megyében jártam, s hazafelé útba ejtettem Szarvast, a Dél-Alföld egyik kis gyöngyszemét, ahol a folyó mindig tartogat valami fotózni valót.

A Hármas-Körös holtágán átvezető városi hídról remek kilátás nyílik mindkét irányba. Az egyik oldalról a híres tűhullató mocsári ciprusok láthatók, amelyeknek kúp alakú léggyökerei akár 1,5 méter magasra is megnőhetnek, a másikról pedig a milleniumi emlékmű szúrja ki a szemünket, a vízből kimagasodó 15 m-es oszlopával, rajta a királyi koronával (Mihály Gábor 2000-ben átadott munkája).

Mindezeket jól ismertem már, a szememnek viszont új látvány volt a ciprusok mögött kicsit messzebb meghúzódó fahíd, ami - mint megtudtam - az Erzsébet nevet viseli. Erzsébet híd tehát nem csak Budapesten található, hanem Szarvason is.

Hajnali fények

Tegnap ismét vidékre utaztam, s a hajnali órák éppen az M7-esen értek. Gyönyörű színekben pompázott az ég alja, s a székesfehérvári pihenőnél megálltam, hogy megörökítsem a látványt. Ilyenkor persze mindig az a gond, hogy bár szép az ég, de éppen nincs a közelben olyan előtér, ami jól mutatna a fotón. 

BÚÉK!

Boldog Új Évet mindenkinek!

2014 - összegzés

Divat lett összegzést készíteni az éves blogtermésből. Tavaly egy slideshowt csináltam a fotóimból, az idén viszont egy másik utat választottam: a havi kedvenc képek bemutatását. 

Persze ez sem sokkal egyszerűbb, mert vannak hónapok, amikor a "termés" nem túl fényes (és ilyenkor legszívesebben semmit sem mutatnék), máskor pedig több jó fotó is kikerül az ember keze közül.

De hát fegyelem is van a világon, ugyebár. Jöjjenek hát a 2014. év hónapjai - visszafelé haladva:

Hajnaltól alkonyatig

Tegnap Bábolna környékén jártam. Fél nyolckor a nap sugarai még éppen csak kezdtek áttörni a köd szürke, komor falán. A szélerőművek óriásként magasodó alakjai mögött az ég alja hamarosan látványos vörös és sárga fényben úszott, kicsit sci-fibe illő képet produkálva. Szidtam is magam, amiért szokásomtól eltérően nem hoztam magammal a felszerelésemet, ezért csak a kis kompakttal tudtam megörökíteni a látványt.

Amikor késő délután újra erre a tájékra keveredtem, akkor meg a napnyugtát sikerült elcsípnem az autópálya széléről (igaz nem olyan jó pozícióból, mint reggel).

Gödöllő karácsonyi díszben

Szombaton délután kiruccantam szülővárosomba, Gödöllőre, hogy a főtér ünnepi köntösét kékórás felvételeken megörökítsem. 

Sok hibát elkövettem már fotózásaim során - most is sikerült egyet... Délelőtt egy hirdetéshez készítettem fotókat, és (életemben először) átállítottam a gépet jpg-re (mindig raw-ban fotózom egyébként). Gyorsabb így, gondoltam, nem kell sokat vacakolni a képekkel, egy hirdetéshez ez is elég (néhány sosem használt fotós kiegészítőtől akartam megszabadulni). A fotózás után pedig elfelejtettem visszaállítani a gépet, és így mentem ki Gödöllőre.

Már csak a hazaúton vágott az agyamba a malőr, de már nem volt mit tenni.

Emma

Nemrég egy családi eseményen három régi ismerős, Laura, Lili és Emma került a kamerám elé. A lányok először nehezen álltak kötélnek, szinte úgy kellett kikönyörögnöm néhány percet, amikor is végre félrevonulhattunk egy rokonoktól mentes, kevésbé zsúfolt kis helységbe. Legnehezebben a középső lányt, Lilit lehetett meggyőzni, de amikor látta, hogy a többieket fotózom, neki is megjött a kedve.

Amikor végeztünk, visszamentünk a társasághoz. Egy óra múlva Emma egyszer csak megfogta a kezem, és közölte, hogy újra fotózni akar. Nagyon elszántan vetette bele magát a fényképezésbe. Úgy tette-vette magát, mint egy igazi kis modell. Minden instrukciót igyekezett követni a maga kétéves módján (egy tollat például nem sikerült kiimádkoznom a kezéből), nem véletlen, hogy ekkor születtek róla a legjobb képek.