Elég régen jelentkeztem már, aminek oka az állandóan vissza-visszatérő influenza lélekromboló hatása. Az embernek semmihez sincs kedve: se fotózni, se más értelmes tevékenységet folytatni, csak néz ki a fejéből és örül, ha levegőt kap. A való(ságos) élet ugyan ilyenkor sem áll meg, a legszükségesebb (és legtermészetesebb) emberi kapcsolatok kerekét továbbra is forgatja a szükségszerűség, a virtuális tér azonban összeszűkül: passzív nézelődésre és legfeljebb egy-egy lájkra futja.
Persze a fényképezőgép exponálógombját betegen is nyomkodja az ember itt-ott, de az eredmény csak létrehozója nyomorúságos létét tükrözi, és nem alkalmas mutogatásra.
Ám minden rontás elmúlik egyszer, a tavasz virágokat lehel a tél megfagyott csontvázára, s új testbe burkolózik a lélek.
Egy darabig nem felejtjük el, hogy mi az, ami fontos. (Az egészség meg a térerő.) S ha már jó ideje a magunkénak tudhatjuk, mit oly nagyon vágytunk egykor, már fütyülünk az egészre. Kezdődik a körforgás elölről.
Tavaszi virágzásom első szirmai mi mások lehetnének, mint unokám, Noel képei.
Végül egy két hónappal ezelőtti kép:
2 megjegyzés:
A Noelről készült képeid igazi csemegék számomra. Mindig alig várom, hogy megnyissam a bejegyzést, ha a címből arra következtetek, hogy Ő a főszereplő. És most sem csalódtam, remek portrék ismét.
2015. március 23. 20:23Az idei influenza nagyon kegyetlen (volt), nálunk is mindenkit meggyötört a családban, sőt a munkahelyemen is majdnem mindenki sorra elkapta.
Örülök, hogy tetszenek, de tényleg. Néha úgy gondolom, hogy rajtam kívül nem érdekelnek senkit, mert hát az én unokám, nem másé, de ez az érzés azért annyira nem erős, hogy elmaradjon emiatt egy bejegyzés. Meg hát csak meg kell mutogatni a jobban sikerült képeket! :)
2015. március 24. 13:27Ez az influenza meg furmányos dolog. Hosszú évek óta nem kapott el a családban senkit, most meg alig tudunk kimászni belőle...
Megjegyzés küldése