Ma Egerben volt dolgom. Sokszor jártam már itt (cégünk egyik képviselője, akit gyakran felkeresek, Egerben lakik), de fotózni valahogy még sosem volt alkalmam. Most sem volt több időm fél óránál a találkozó előtt, de azért nem volt nehéz témát találni. Alapvetően nem a szokásos turista-látványosságokat kerestem (aztán a Bazilika mégis nagyon szembejött velem).
A sétáló utca végén botlottam bele ebbe a kis kínaiba (bocsánat, ha tévedek és koreai/vietnami/japán/stb), aki ezen a furcsa kétkerekűn büszkélkedő kincseit árulta.
Budapesttől 40 kilométerre, Alcsutdoboz szomszédságában, a Váli-völgyben fekszik az Alcsuti Arborétum. Hatalmas (40 hektáros) angolkert patakokkal, tóval, kis szigettel, fa- és kőhídakkal s persze gyönyörű növényzettel. Igazi paradicsoma a természetfotósoknak. Különösen szép lehet ősszel, amikor a természet tobzódik a színekben, de így tavasszal is üdítő látvány. A terület eredetileg József nádor kastélykertje volt. A Pollack Mihály tervezte klasszicista kastélyból mára sajnos csak a homlokzat maradt meg - az is elég rossz állapotban -, újjáépítették viszont a kápolnát.
Nem kenyerem a makró, egy kezemen meg tudnám számolni, hányat készítettem (azokat is jobbára a kompakttal). Ma viszont magával sodort a tavaszi kert kezdődő pompája. Felállítottam a létrát a fa alá, felkapaszkodtam rá, és igyekeztem megragadni és félretenni valamit az ínségesebb időkre.
A valamennyire is sikerültnek mondható képeim többnyire nem embereket ábrázolnak. Pedig az elmúlt majdnem másfél évben - amióta aktívan fotózom - rájöttem, hogy leginkább az embereket szeretem fényképezni. Ismerősöket, barátokat, családtagokat vagy idegeneket - mindegy. És tapasztaltam, hogy mennyire nehezen adja meg magát ez a műfaj. Az emberábrázolás nagyon széles skálán mozoghat. Próbálkoztam már nem stúdiókörülmények közötti, de beállított portréval (lásd a Három Gráciáról szóló bejegyzéseket), valamint spontán, életképszerű felvételekkel is. Baráti és családi körben néha a társaság idegeire megyek a folytonos "kattogtatással" (aminek fokozza a hatását, ha még a vaku is villan). Az utcai, ún. streetfotózás semmihez sem hasonlítható, izgalmas műfaj. Néhány hónapja még azt sem tudtam, hogy ennek a tevékenységnek külön neve is van, mára pedig lassan az egyik kedvenc szórakozásommá vált. Emberekre "lövöldözöm" az utcán. Mert elég húsz percet eltölteni a város valamelyik terén, hogy igazat adjunk Kellér Dezső híres mondásának: a téma az utcán hever.
Kell hozzá némi szemtelenség és bátorság, hogy merjünk mások "pofájába" kattintani. Anélkül ugyanis nem megy. Különösen egy Sigma 17-70 használatakor, ami nem engedi meg a "biztonságos" távolságtartást a témától. Persze egy Canon 70-300 (vagy 70-200 L) már nagyobb inkognitót biztosítana. (Gyűjtök is rá nagyon... Kiss Ákos blogjában leírja az egyszerű és fájdalommentes spórolás receptjét: félre kell tenni minden 200 Ft-os érmét. Az ötleten felbuzdulva én is elkezdtem. Meglepően eredményes a módszer...)
Az utcán gyorsan kell reagálni. Még akkor is, ha ülő vagy álló alakokat célzunk meg. A szituáció folyton változik, az emberek cserélődnek, ha máshol nem, hát a háttérben. Nincs idő állítgatásra, mert a téma hamar elsuhan, s mire a fotós észbekap, már késő. Ezeknél a képeknél nem a nagy szakmai tudás az legfontosabbs (talán éppen azért szeretem, mert jól leplezi a technikai hiányosságaimat?), sokkal inkább a gyors helyzetfelismerés és a jó meglátás (vagy a rossz - mikor mi sikerül).
Tegnap volt egy szabad félórám a Nyugatinál (a páromra vártam), hát elsétáltam a WestEnd bejáratához. Az első dolog a terepfelmérés volt: honnan jó a háttér. Mert fontosak az emberek, de a túl mozgalmas háttér nagyon kuszává tudja tenni a képet. Ez még egy jó háttérelmosású objektívnél sem mindegy, de a Sigma ráadásul nem is erről híres. Jó díszletnek bizonyult az épület sarkánál emelkedő gúlaszerű üvegfal, amelynek padkájára többen is leültek napozni, beszélgetni.
Az már csak ráadás, hogy jól el lehetett játszani a márvány oldallapok színeivel az utómunka során:
Mintha a fotó kedvéért ölelkeznének. Pedig nem:
Vannak esetek, amikor nincs más lehetőség, engedélyt kell kérni a fényképezésre. Az eddigi tapasztalataim jók. Az utóbbi időben nem fordult elő, hogy valaki nemet mondott volna. Korábban előfordult ugyan, hogy egy pár az aluljáróban pénzért engedte volna fotózni magát, de nem jött létre az üzlet. (Ötszáz forintot felajánlottam, de ők a dupláját kérték volna, és annyira azért nem volt fontos.) De hiába pozitívak az élmények, biztos, hogy eljön majd, amikor visszautasítanak... és ez a gondolat azért visszatart. Meg hát valahogy mindig úgy érzi az ember, mintha valami perverz dolgot kérne... Még sosem tették szóvá, de már várom, hogy egyszer valaki megkérdezze: aztán mi a fenének?
A WestEndnél is eljött az idő, amikor ki kellett nyitnom a számat.
A kis tér közepét elfoglaló padok egyikén egy lány ült, aki levetett cipőjét maga mellé tette az ülőkére. A barátnői ugratták ugyan egy kicsit, amikor eléálltam, hogy a beleegyezését kérjem ("most legalább lefényképezik a szeplőidet"), de ő gond nélkül ráállt a fotózásra. Cserébe megígértem, hogy nem fog a másnapi újságok címlapján szerepelni.
Amikor idegenekről készítek fotókat, mindig eszembe jut felajánlani: ha adsz egy e-mailcímet, elküldöm neked a képeket... de még sosem tettem. Mert ennek aztán már tényleg olyan kéretlen ismerkedés íze van... vagy lehet, hogy csak túlaggódom az egészet? Egyszer azért kipróbálom...
És persze - ha már ott voltam - nem hagytam ki a WesEnd üvegfalán keresztüli látványt sem. Végül is ezen a fotón is emberek vannak:
Szóval megszerettem ezt a műfajt. Még akkor is, ha van még mit gyakorolnom hozzá. De bár az élet rövid, az idő végtelen!
Ha szombat, akkor kirándulás (legalábbis az utóbbi hetekben ez volt a rendszer).
Tegnap Dédestapolcsányt látogattuk meg. Budapesttől 2,5 óra kocsival. A Bükki Nemezti Park egyik látványossága a Lázbérci Víztározó, ami valójában a Bán patak völgyének lezárásával létrehozott mesterséges tó. Mindenfelől hegyek veszik körül, néha olyan érzése van az embernek, mintha Ausztriában járna. A környék látnivalóit felsorolni is nehéz. Nincs messze Aggtelek, Vöröskő, Szilvásvárad, Bélapátfalva - hogy csak néhányat említsek.
A múlt szombaton a Hősök terén és a Vajdahunyad váránál sétálgattunk Derűs, kellemes nap volt. A nap kicsalogatta a deszkásokat, az egy-, két- és többkerekűeket. A tér egyik sarkánál ördögűzést (vagy ki tudja mit) végzett egy csoport, körbenállva, dobokat püfölve (nem engedték, hogy fotózzam őket, ezért az eseményt nem tudom dokumentálni), a hét vezér szobrának talapzatáról pedig egy szónok dörögte szózatát. Senki se figyelt rá, pedig a kezében tartott papírhalmazról ítélve komolyan felkészült. Hogy miről is beszélt pontosan, azt nem hallhattam, mert mire odaértünk, belefáradt a hiábavalóságba, és pihenőre vonult.
Az elmúlt napokban ismét a texturákkal kisérgetezgettem. (Nem először, lásd egy korábbi bejegyzésemet.) Az eredmény két montázs lett.
Montázs vagy kollázs... e szavakat már csak félve merem használni, amióta az egyik fotós oldalon kioktattak valakit, hogy ne keverje össze a két fogalmat. A Magyar Rajztanátok Országos Szövétségének honlapján aztán találtam egy cikket a két szó jelentéséről, amely szerint a kollázs=technika, a montázs= alkotói elv. Csak azt nem rögzíti, hogy akkor maga a végtermék kollázs technikával, montázs alkotói elvvel elkészített miacsuda? Fotómontázs - vonom le a következtetést abból, hogy a definíciók után ilyen néven hozza a példákat.
Hát akkor íme két fotómontázs az elmúlt napokból. Mindkettő címét egy verssorból ragadtam ki. Az első Józsaf Attila: A Dunánál, a második Juhász Gyula: Anna örök c. verséből egy részlet. Persze maguk a versek nem illeszkedek teljesen a képekhez, a címekkel inkább csak a hangulatot próbáltam megragadni.
Hallgat a mély
Elsuhant a hangod
József Attila
A DUNÁNÁL
1 A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszin, hallgat a mély. Mintha szivemből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna. Mint az izmok, ha dolgozik az ember, reszel, kalapál, vályogot vet, ás, úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el minden hullám és minden mozdulás. S mint édesanyám, ringatott, mesélt s mosta a város minden szennyesét. És elkezdett az eső cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt. És mégis, mint aki barlangból nézi a hosszú esőt - néztem a határt: egykedvü, örök eső módra hullt, szintelenül, mi tarka volt, a mult. A Duna csak folyt. És mint a termékeny, másra gondoló anyának ölén a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen és nevetgéltek a habok felém. Az idő árján úgy remegtek ők, mint sírköves, dülöngő temetők. 2 Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem. Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell. Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a mult és övék a jelen. Verset irunk - ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem. 3 Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz. Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt - ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd, ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak. Megszólítanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős - az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik: apám- s anyámmá válok boldogon, s apám, anyám maga is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom! A világ vagyok - minden, ami volt, van: a sok nemzedék, mely egymásra tör. A honfoglalók győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör. Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa - török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e multnak már adósa szelíd jövővel - mai magyarok! ... Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani. A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vivtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.
Juhász Gyula
ANNA ÖRÖK
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál emlékeimből lassan, elfakult arcképed a szívemben, elmosódott a vállaidnak íve, elsuhant a hangod és én nem mentem utánad az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, ma már nem reszketek tekintetedre, ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, hogy ifjúság bolondság, ó de mégis ne hidd szivem, hogy ez hiába volt és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott nyakkendőmben és elvétett szavamban és minden eltévesztett köszönésben és minden összetépett levelemben és egész elhibázott életemben élsz és uralkodol örökkön. Amen.
Március 15-én délelőtt ellátogattam a Nemzeti Múzeumhoz. Kilenc után értem oda, "szép napos időben". Olyan éles fény-árnyék viszonyok voltak, hogy egy órán keresztül egyetlen épkézláb fotót sem tudtam készíteni. Éppen a főpróba folyt, amiből elég keveset lehetett látni, mert a kerítésen belülre senkit sem engedtek. Közben a a nép szorgalmasan gyülekezett, és kukucskált a rácsokon keresztül. Aztán mikor vége lett a próbának, beözönöhettünk a Múzeum-kertbe. Ekkorra már a fények is sokkal jobbak lettek... Néhányszor elővettem a Canon 50mm f/1,8 optikát is, de leginkább a Sigma 17-70-et használtam. Ilyen alkalmakra tökéletesen megfelel. Néha azért elkelt volna egy 70-200 vagy egy 70-300 (főleg a színpadi látvány fotózásához), de olyan nagyon nem hiányzott. Többnyire "sunyin", feltűnést kerülve fényképeztem, de ha "nagyon észrevették", hogy fotózom, akkor megkérdeztem, hogy szabad-e. Soha, senki nem tiltotta meg, még a kemény-fiú-kinézetű vasalt srácok is csak nagylelkűen intettek - meg is lepődtem rajta. Azt hittem, több bajom lesz... Sok kép készült, de csak néhányat teszek fel - elvégre nem fotóalbum ez...
A nézők
A szereplők
Jelképek - másképp
Az utcán és az aluljáróban
Burger-kokárdát tessék! Egy poló azért kéne még...
A fotózás olyan, mint a zenélés vagy a sakkozás. Tudod, hogy nem te vagy a legjobb. Lehet, hogy még csak nem is vagy jó (még ha törekszel is arra, hogy az légy). Akkor is... élvezed és csinálod. Mert fotózni muszáj.
