Már régóta szeretnék színes szántóföldi portrékat készíteni - repce, napraforgó, gabonatáblákon -, de eddig valahogy sosem jött össze.
Két héttel ezelőtt Zita, a menyem (aki már szerepelt a blogban a 2011-es filmplakátok egyik szereplőjeként), felajánlotta, hogy modellt áll egy napraforgóföldön. Némi keresgélés után egy Pécel melletti területet választottunk ki, ahonnan egy szomszédos gabonatáblába is átrándultunk néhány kép erejéig. A fotózás éppen az irdatlanul nagy forróság idejére esett, ezért hogy kikerüljük a kezelhetetlen fényeket (és a hőgutát), reggel 7 körül kezdtük a fotózást. Így is volt fényünk elég. Visszafelé még megálltunk egy parkban is néhány kép erejéig.
A fotózás aktív résztvevője volt Dávid fiam is (a férj), derűvel, derítőlappal, ötletekkel felszerelkezve. Mindkettőjüknek köszönet érte!
30 éve jártunk utoljára Mallorcán, amiről nagyon kellemes emlékeket őrzünk. A sziget természeti szépségei sem utolsók, de a legcsodálatosabbak az emberek voltak.
Az egyik üzletben, ahol feltűnt szokatlan nyelvünk, megkérdezte az eladó, honnan jöttünk. Amikor meghallotta a választ, egészen felélénkült. Lelkesen sorolni kezdte az Aranycsapat tagjait. Mindent tudott róluk (én meg kicsit szégyenkeztem, hogy tizedannyi ismerettel sem rendelkezem), s ettől kezdve szinte barátként kezelt minket. Akkor tudatosult bennem, hogy Puskás Öcsit (aki a Real Madrid játékosa is volt) istenként tisztelik Spanyolországban.
Egy másik alkalommal flamenco táncot néztük egy kis bár kerthelyiségében. A szünetben szóba elegyedtem a két ördöngös kezű gitárossal (és megvásárolatm a kazettájukat), amely során ismét felszínre került a nemzetiségünk. Másnap, amikor újra betérünk a bárba, a zenészek bejelentették, hogy magyar barátaik tiszteletére eljátsszák a Monti csárdást (amiről persze kevesen tudják, hogy egy olasz zeneszerző műve).
Ilyen és ehhez hasonló esetek sokasága miatt szerettük meg a spanyolokat. Mondhatjuk, hogy nem nagy dolgok ezek, csak a vendéglátásban kötelező szívélyesség részei, de amikor Európa egyes részein elkeserítő tapasztalatokat szerez az ember, akkor megbecsüli azt, ahol szeretettel bánnak vele.
(Kellemesnek, de azért nem ennyire szeretetteljesnek találtuk a görögök hozzáállását. A legelkeserítőbb tapasztalataink az olaszokkal voltak, akik olyanok, mint a magyarok: ott csapják be a vendéget, ahol tudják - elnézést mindazoktól, akikre ez nem jellemző.)
Az idén tehát örömmel látogattunk el Mallorcára megint. Egy ilyen gyönyörű helyről emlékképek százai készülnek, helyettük azonban inkább csak néhány plakátszerű összeállítást idézek (kezdve a budapesti repülőtérrel), ezt is inkább csak azért, hogy ne múljon el nyomtalanul ez a kellemes utazás. (Készültek a Canon G10 kompakt géppel.)
A bp-i repülőtér hajnali 4-5 körül
Ez a kép fogadott a repülőtéren Palma de Mallorcán
Egy busz ablakán tükröződő kép a mallorcai repülőtéren
Az elmúlt hét napot Mallorcán töltöttük, ahol a tőlünk 3-4 km-re lévő szálloda kigyulladt. Komoly erdőtűz kerekedett belőle, még az itthoni híradók is beszámoltak róla.
A tüzet a tengerpartról "élvezhettük" végig, s csak reménykedni tudtunk, hogy nem terjed tovább. A helyi erők helikopterek és repülők tucatjaival estek a lángoknak, amit estére szerencsére sikerült is eloltaniuk.
Szombat délelőtt mászkáltam egy kicsit a Dunaparton. Rájöttem, hogy bár egyenként szinte minden pontján jártam már, de egyhuzamban még sosem sétáltam el az Erzsébet hídtól a Lánchídig. Pedig igazi turistalátványosság: kellemes környezet, barátságos vendéglők, gyönyörű kilátás.
Persze hanyagoltam az igazi látványtémák direkt fotózását (pedig szép idő volt és még felhők is voltak a kék égen), inkább a hangulatból próbáltam megragadni valamit.
Németh Erikával ősszel készítettük első közös fotóinkat a Budai Várban. Erika ezúttal tavaszi virágos képeket szeretett volna csinálni. Bár először repcés fotózást terveztünk, mivel messze kellett volna utazni egy igazán szép, virágzó repcetáblához, végül másik ötlete, az orgonás képek mellett maradtunk.
Nagy örömömre beválogatták az egyik fotómat a Prizma Kör által kiírt Alkonyattól-pirkadatig fotópályázat kiállítottjai közé. Nem olyan eget verően nagy dolog ez, tudom, de mivel nekem soha semmilyen képemet nem állították még ki, számomra értékes siker.
Az előző bejegyzésben bemutattam a fekete-fehér portrékat, most jöjjenek a színesek...
Túl sok szín nem volt még a természetben, ehhez kellett igazodnom az utómunkák során is. Többféle hangulattal próbálkoztam a színkezelésben, ezért aztán nem túl konzisztens, mondhatni változatos lett az eredmény.
Néhány kép visszaköszön az előző posztból, ahol fekete-fehérben láthatók ugyanezek a fotók, de mivel nem tudom eldönteni melyik feldolgozás a jobb, ezért ezt rátok bízom...
A modellel nem először találkoztunk (kérésére a nevét nem írom le). Ősszel már készítettünk egy színes sorozatot, és úgy gondoltuk, hogy most eljött az idő a tavaszi fotózáshoz. Ám a dolog sajnos nem egészen úgy sikerült, ahogy szerettük volna.
A Kopaszi gáton ugyanis olyan őrült szél fújt aznap délután, hogy egy átlagosan beállított képet alig lehetett készíteni. Hiába vigasztaltam magam, hogy legalább van egy saját szélgépünk, valójában az elemeket nem lehet úgy irányítani, mint egy gépet. A szél összevissza fújt, kénye-kedve szerint, változó erővel. Persze, ha már ott voltunk, megcsináltuk a képeket, gondoltuk lesz, amilyen lesz. Hát ilyenek lettek... Kicsit ziláltak, mondhatnám: "természetesek". Először jöjjenek a fekete-fehérek, a színes fotókat külön posztban hozom majd.
A simket Jánvári Noémi készítette (aki Adrienn és Szabolcs képeinél is közreműködött).
A fotózás olyan, mint a zenélés vagy a sakkozás. Tudod, hogy nem te vagy a legjobb. Lehet, hogy még csak nem is vagy jó (még ha törekszel is arra, hogy az légy). Akkor is... élvezed és csinálod. Mert fotózni muszáj.
