Macska a békában

Néhány héttel ezelőtt beköltözött hozzánk egy fiatal, vörös-cirmos kis kandúr macska. Alig pár hónapos lehetett, amikor először megjelent a kertünkben. Valahonnan a szomszédból került elő, és úgy tűnt, hogy nagyon jól érzi magát a körünkben. Egyre gyakrabban tűnt fel nálunk. Amikor hazaérkeztünk vagy kiléptünk a házból, már ott is termett és vékony kis hangján üdvözölt minket. Mindenhova követett, és közben folyton magyarázott. Mint aki mindenképpen szeretne beszámolni életének történéseiről. 

Hamar megkedveltük a cicát. Etetni kezdtük. Eleinte csak néhány falatot tettünk elé, aztán észre sem vettük, és már rendszeres étel-italszolgáltatójává váltunk. Nem lakott viszont nálunk (a házba például sosem engedtük be), az éjszakát mindig máshol töltötte. 

Néhány nappal ezelőtt változás történt családunk életében. Elköltöztünk. Nem nagyon messzire, csak néhány utcával odébb, egy kisebb házba. Döntenünk kellett, hogy mi legyen a cicával. Vigyük magunkkal? De hiszen nem is a miénk! És egyáltalán: biztos, hogy akarunk mi macskát tartani? Hiszen az már komoly felelősség. Tanakodtunk néhány napig, de nem tudtuk rászánni magunkat sem arra, hogy magunkkal vigyük, sem arra, hogy magára hagyjuk Potyát (kisebbik fiam javaslatára ugyanis ez lett a neve).

Hamarosan megtudtuk, hogy cicánk egy néhány házzal odébb lévő macskamama egyetlen életben maradt ivadéka. A gazdái nem nagyon törődtek vele, még csak el sem nevezték. Valószínűleg nem sokat tartózkodhatott náluk... 

Költözés előtt néhány nappal éppen lomtalanítás volt az utcában. Ez kapóra jött, hiszen sok felesleges holmitól igyekszik ilyenkor megszabadulni az ember. Így például az enyészet martalékául szántunk egy derékig érő, fonott kis kosárfélét is, ami egy nyitott szájú békát formázott. Kivittük a bejárat elé, hogy a lomok közé vessük, amikor Potya ott termett, és hopp!, már bele is ugrott. Elterpeszkedett benne, és elégedetten birtokba vette. Meglett hát a végleges helye a macskának, aki attól kezdve nálunk kelt és feküdt minden nap. S amikor néhány nappal később elköltöztünk, már nem lehetett kérdés: őt is vittük magunkkal - a békában. 

Az új hellyel Potya hamar megbarátkozott. Bár féltünk egy kicsit, hogy megszökik (mivel a közhiedelem szerint a macska a házhoz hű, nem a gazdájához), de aggodalmunk fölöslegesnek bizonyult. Cicánk rögtön elfogadta a változást, s bár eleinte óvatos távolságtartással cserkészte be az ismeretlen terepet, pár nap múlva már úgy mozgott a környéken, mintha mindig is erre lakott volna.

Azóta együtt élünk: ember, macska és béka. Igaz, ez utóbbi csak fonott kosár-formában.