13. NORVÉGIA - 8. nap

Nyírfákkal és fenyőkkel borított tarka hegyoldalak között autózunk, mint oly sokszor az elmúlt napokban. Egészen sajátos, különleges látvány a sárgászöld lomboktól foltos örökzöld, mintha tarka kendővel fedte volna be a tájat az ősz.

A Rondane Nemzeti Park felé tartunk, arra a helyre, amelynek köszönhetően most itt vagyok. Solymosi Réka norvégiai fotói közül ennek a vidéknek a képeit láttam először, és - talán éppen ezért - ezek tették rám a legnagyobb hatást. Most is a gyönyörű, színes fotókat látom lelki szemeim előtt, miközben mikrobuszunk szorgosan falja az út kilométereit.

Rondane, de finom

A park 1.050 méter magasan van, s amikor kilépünk az autóból, dühödten mar belénk a hideg szél. +5 fok van ugyan, de kemény mínuszokat érzünk.

A társaság egy ideig bizonytalanul méregeti a ködös, barátságtalan vidéket, érdemes-e elindulni egyáltalán? Lacival egyhangú az álláspontunk: mi megyünk! Miklós és Éva is rászánja magát a túrára, Péter a kocsiban marad Jenővel.

Az előző fjellvidékekhez képest kissé egyhangú, színtelen a látvány, leginkább fehér színű, hatalmas zuzmótelepek uralják a tájat. A vad, kietlen sík nem is emlékeztet a fotókon látott gyönyörűséges helyekre. Magas hegyek meredeznek körben, Jenő ismertetője szerint pontosan 10 hegycsúcs található itt. Nem számolom meg, biztosan úgy van.

Tempósan lépdelünk Lacival a kitaposott gyalogúton. Szemem a távolt kutatja, keresem az emlékeimben szereplő színpompás helyeket. Hamarosan felfedezünk egy gyors folyású kis folyócskát a lábunk alatt a völgyben. Lemászunk a partjához, s közben átkozom magam, hogy a kocsiban hagytam az állványom (a végtelen, ködös sík mezőt látva annyira reménytelennek tűnt, hogy itt egyáltalán fotózni lehet majd), pedig most nagyon jól jönne. 

Egyszer megkérdezték tőlem, ugyan minek kell a tájfotózáshoz állvány? Hiszen fényképezünk portrét, utcaképeket mozgó emberekkel, mozgó járművekkel és mégis éles, jó képeket tudunk készíteni, pedig nem használunk állványt - a tájfotózáshoz akkor meg minek kell? A táj nem fut el!

Hát először is mert csak! Mert egy valamire tájfotós sosem indul el állvány nélkül! 

De a szarkazmust félretéve ennek azért oka is van. A tájfotós gyakran fényképez vizet: folyót, tavat, vízesést. Ahhoz, hogy a víz gyönyörű, selymes fátyolként jelenlen meg a fotón, hosszú záridőt kell alkalmazni. 1-2 másodperctől akár 30 másodpercig is tarthat egy expozíció - ezt pedig nem lehet kézből fotózni: állvánnyal kell biztosítani, hogy a gép mozdulatlan legyen és  pontosan ugyanazt lássa egész expozíció alatt. Csak így lesz éles a kép.

Mint a pézsmatulok-vadászat kapcsán is előjött, nagy szélben is jó hasznát lehet venni az állványnak. És persze ott a kékóra, az aranyóra, amelyek gyönyörű színeket varázsolnak a képeinkre, és amelyeket szintén csak hosszú záridővel lehet megörökíteni. Nem beszélve a csillagfotózásról... A tájfotózásnál kis rekesznyílást használunk, hogy minden éles legyen a képen, ezért ha kis ISO-val (kis érzékenységgel, kisebb zajosodással) akarunk fotózni, akkor megint csak hosszabb záridőre van szükség - amihez néha állvány is kell. Szóval az állvány nem fölösleges hókuszpókusz. Egy tájfotós sosem tudhatja, mikor kerül olyan helyzetbe, hogy szüksége legyen rá.

Mint nekem most: itt a folyó, a zúgóin szép elmosott vízrészleteket lehetne fotózni - ha nálam lenne az állványom. Ennek hiányában pótmegoldásokra kényszerülök: laposabb kövekre, zuzmótelepekre fektetem a gépet (amelyek sosem vízszintesek, ezért később az utómunka során kell kiegyenesítenem és levágnom a kieső részeket), s polárszűrővel próbálok néhány hosszú záridős felvételt készíteni. 

Ilyen képek elkészítéséhez igazából szürkeszűrő (ND-szűrő) kellene, ami több fényértékkel lesötétíti a képet (és éppen ezért hosszú záridővel lehet csak kiexponálni a látványt). Hoztam is magammal minden objektívhez egy ND-szűrőt, de a 17-55 mm-es objektívemé valamikor az út közepe tájékán nagyon csúnyán megkarcolódott, gyakorlatilag használhatatlanná vált. Ezért azóta polárszűrővel próbálkozom, ami szintén sötétít valamennyit, de az eredmény azért nem olyan szép.

Miközben a zuzmók közt matatok, Laci - aki szintén a kocsiban hagyta az állványt - a sziklákra hasalva fényképezi a folyót. Itt lent egy kicsit színesebb az aljnövényzet is, talán jól fog mutatni a képeken.

A táj továbbra is zord, az idő vacak, a lelkesedés is elmúlt már, így hát a folyópartról visszafordulunk. Kocsiba ülünk, és a park külső részein állunk meg, ahol faházak - Jenő szerint nyaralók - színesítik a látványt. (Nem is egészen értjük, mit keresnek egy nemzeti parkban nyaralók.) Megállapítjuk, hogy erre a vidékre a fehér ablakos sötétbarna házak jellemzők, nem a korábban oly sokszor látott sötétpirosak.

Tavak és kerítések

Jenő a park túloldalán lévő tavakhoz hajt, ahol a partvidék mocsaras-lápos buckáin taposva keresgéljük a témát. Talán egy órát is elbóklászom a cserjék és a fák között mire visszatérek a betonútra, ahol a kocsit hagytuk, de nem találom a csapatot sehol. Az autó is eltűnt.

Jó félórát túrázom fel-alá az úton, míg végre az egyik lejárót követve rátalálok a csapatra az egyik partszakaszon. Itt kapom először lencsevégre a jellegzetes norvég kerítést, amelynek különlegessége, hogy a lécek nem függőlegesen, hanem ferdén állnak. Miklós szerint így ha el is törik egy léc, az állat nem tud kibújni a rések között. Ez a látvány sem túl gyakori, mert Norvégiában a legtöbb helyen egyáltalán nincs kerítés a házak között.

Rénszarvasok földjén

Utolsó szálláshelyünk felé autózunk. A Femund tó partján töltjük el a maradék két éjszakát, amely Jenő szerint már majdnem a világ vége. Elgå egy kis zsákfalu (mint nálunk Hollókő), onnan nem vezet út sehová. Oda már csak az utazik, akinek ott van dolga. 

Az út mellett egyre gyakrabban tűnnek fel a jellegzetes agancsot ábrázoló jelképek: ez itt már valóban a rénszarvasok földje. Ha szerencsénk lesz, holnap talán le is fotózhatjuk őket - csak találni kell egy csordát.

Útközben néha csöpög az eső, majd süt a nap, s az egyik völgy fölött egyszer csak egy szivárvány ívét pillantjuk meg. Sietősen ugrunk ki a kocsiból, ilyen látványban nem minden nap lehet része az embernek. (Igaz, nekünk már az első nap is sikerült egy hasonlót kifognunk.)

Úgy látszik, lassan Péterbe is visszatér az élet, az előző megállónál már ennivalót is vett magának - korábban szinte minden ételt visszautasított -, most pedig kiszáll, és velünk együtt fotózik. Nem is emlékszem, mikor láttam a kezében utoljára fényképezőgépet.

Rövid időn belül még kétszer csalogat ki minket egy-egy újabb szivárvány a kocsiból. Egy folyó mellett utazunk, s a vízparti fáktól alig látunk rá a csodára. Hamarosan a teljes szivárványkör előbukkan, s mi kétségbeesve keressük, hogy honnan tudnánk megörökíteni. Végül találunk egy megfelelő pontot, s leállunk. A szivárvány olyan széles ívű, hogy a nagylátószögű 10-18-ba éppen hogy belefér. 

Az út nagyon keskeny, a mögénk érkező autó nem mer kikerülni minket, megáll és várja, hogy a csapat végezzen. Nem tehetünk mást, gyorsan visszaülünk a kocsiba, és megyünk tovább.

A norvégok egyébként borzasztóan szabálykövetők - és nagyon rigorózusan számon kérik a szabályok betartását az idegeneken is. Jenő mesélte, hogy egyszer kicsit gyorsabban hajtott a megengedettnél, rögtön elé állt egy norvég kocsi és kilométereken keresztül leckéztette a helyes sebességre, mivel a keskeny úton nem lehetett megelőzni. Budban mi is megtapasztaltuk a norvég szigort: a templom melletti széles utcán megálltunk egy fotó erejéig, azonnal mellénk hajtott egy hölgy és széles mozdulatokkal magyarázta, hogy ott nem szabad megállni - pedig igazából nem akadályoztunk senkit, nem voltunk útban, bőven volt hely mellettünk - egyszerűen csak ez volt a szabály. Amit errefelé szigorúan betartanak.

Néhány kilométer után újra szivárvány keresztezi utunkat, le is fotózzuk, de azért már csak legyintünk rá: nem teljes a kör, nem az igazi!

Felélénkül a társaság, amikor az egyik folyóparti megállás alkalmával Jenő egy óriási vargányával és egy érdes szárú tinóruval tér vissza bóklászásából. Túravezetőnk a gombákhoz is ért, magabiztosan állítja, hogy ehető gombákat talált, így hát becsomagoljuk és visszük őket magunkkal. Kis közösségünk életében az idő előrehaladtával egyre nagyobb szerepet játszik az étkezés: hiányoznak a hazai ízek, a szendvicseket eléggé unjuk már. 

A környék tele van különböző gombákkal, s ezen felbuzdulva a társaság lázas makrózásba kezd. Még én is elkérem egy-két kép erejéig Évától a Sigmát.

Nem gondoltuk volna, hogy még ma összeakadunk holnapra tervezett fotótémánkkal, de beépített saját indián nyomkövetőnk, Miklós egyszer csak felkiált: állj, állj! Rénszarvasok!

Alig hiszünk a fülünknek, a szemünknek pedig nincs mit - mi még nem látunk semmit. Azért felkapkodjuk a felszerelést, én is gyorsan feltekerem a 70-200-ast és kipattanok az ülésről. Egy folyóparti kemping mellett állunk, s a víz túloldalán valóban egy szarvascsorda legelészik! Ez magánterület - figyelmeztet Jenő, aki önuralmát megőrizve a kocsiban marad -, el fognak zavarni minket!

Az intő szó süket fülekre talál, a vadászszenvedély ősi ösztöne mindennél erősebb. Rohanunk a part felé. A szarvasok persze rögtön észrevesznek minket. Nagy mozgolódás támad, föl-alá futkároznak, így gyakorlatilag lehetetlen egy valamire való fotót készíteni róluk, annyira összetömörülnek. Észreveszem, hogy 50 méterrel lejjebb a vízben fürdik néhány állat. Arra veszem az irányt és sikerül is lekapnom egy szép bikát szügyig a vízben állva, mielőtt eliszkol.

Még sokáig lődözzük a vadakat, s közben áldjuk a szerencsénket, hogy ilyen gyorsan rájuk találtunk.

Napnyugtával dicsérd

Peti állapota úgy látszik tényleg javul. Napnyugta felé már ő veti fel, hogy meg kellene állni az egyik tó mellett, hogy alkonyi fotót készítsünk. A Femund tóhoz már túl későn érkeznénk, mindenképpen útközben kell fényképezni, ha akarunk egyáltalán.

Meg is állunk, és egy jó félórát töltünk el az egyik tó partján. Várjuk, hogy a nap lebukjon és vörösre fesse az ég alját. Már mindenki végez, de Péter még mindig nem tér vissza. Pedig ennél vörösebb már nem lesz, mondja Laci, s mintha meghallaná, befut Peti is. Nem kétséges: vége a betegségtől egykedvű, bánatos időszaknak.

Számolni tudni kell

A kempingbe érkezve gyorsan elfoglaljuk a szobákat. A társalgóhoz egy apró kis konyha tartozik, mikró sajnos nincs, csak egy amolyan sütőféle, elektromos rezsóval. 

Javaslom Jenőnek, hogy ezúttal ő szabja meg, ki hova feküdjön és ágyat is válasszon magának. A holnapi lesz az utolsó napunk, amikor neki nem sok alvás jut, végigvezeti Stockholmig az éjszakát, legalább addig pihenje ki magát. Először szabadkozik, de Laci erősködik, hogy ő majd alszik a társalgó kihúzható kanapéján (nyilván ez a legrosszabb hely, hiszen mindenki az ő területén mászkál keresztül és lefeküdni sem tud, amíg valaki fent van). Jenő végül meghozza a döntést: Peti Évához társul, mi hárman pedig elfoglaljuk a másik szobát.

Együtt vacsorázik a társaság. Miklós nagy nehezen megfőzi a tegnapról megmaradt három pár virslit, a rezsó alig melegít, végül csaknem nyersen esszük. Beszélgetés közben valahogy a nyelvekre terelődik a szó, és elmesélem, hogy fiatal koromban Ákos barátommal szórakozásból megalkottuk a masznyik nyelvet. Megszerkesztettük a komplett nyelvtant, és kitaláltunk több száz, talán ezer szót is hozzá. Mondjak valamit masznyikul, kérik. Nem emlékszem már sokra, de még mindig el tudok számolni egytől tízig: 

pő - söce - ten - vig - lé - kuru - nyösz - tár - bige - lek.

Ákossal nagyon vigyáztunk, hogy a számok ritmikusak, jól sorolhatók legyenek. Évának meg is tetszik, még kétszer el kell ismételnem őket.

A tegnapi ubulálás és a masznyik nyelv együttese láthatóan megüli Jenő gyomrát. Tibi, te tényleg hülye vagy - összegzi véleményét, majd Miklóshoz fordul. - Csak azt nem értem, hogy miért nem utaltad még be a barátodat egy elmeorvosi vizsgálatra!

Az ilyen minősítésekhez hozzászoktam már, nevetve fogadom, sőt, igazából dicséretnek veszem őket. Miklós viszont komolyan kezdi fejtegetni, hogy ezeket a megnyilvánulásokat írói tevékenységem részének kell tekinteni, de magyarázata nem nagyon győzi meg a társaságot.

Közben azért eszembe jut egy fontos masznyik jelmondat: Una memü szepel! 

Győzni fogunk!

__________________________________________________________________________

Következik:

14. NORVÉGIA - 9. nap

Eddig történt: 

12. NORVÉGIA - 7. nap 

11. NORVÉGIA - 6. nap 

10. NORVÉGIA - 5. nap 

9. NORVÉGIA - 4. nap  

8. NORVÉGIA - 3. nap  

7. NORVÉGIA - 2. nap 

6. NORVÉGIA - 1. nap  

5. NORVÉGIA - az utazás 

4. NORVÉGIA - a program 

3. NORVÉGIA - az előkészületek II. 

2. NORVÉGIA - az előkészületek I. 

1. NORVÉGIA - az álom indul