A tenger

Üldögélek a tengerparton. A távolban mélykék sáv jelzi a víz és az ég ölelkezését. A part felé közeledve a kék kivilágosodik, majd lassan zöldre vált, mint egy közlekedési lámpa. A homokos partot már fehéren tajtékzó, halványzöld hullámok mossák, mintha csak egy fékezett habzású mosópor hatását próbálgatnák.

       A szomszéd napernyő alatt egy fiatal pár beszélget.

  


     - Lassan mindent bekebelez a tenger - mondja komoran a vékony, szikár férfi. - És miért? Mert nem tudunk ellenállni a csábításának! Önként megyünk a karjaiba! Pedig a tenger nem más, mint egy rohadt nagy amőba. Már Arkhimédész is megmondta…

      A szőke nő, aki eddig odaadóan hallgatta párját, megrebben a görög tudós említésére.

      - Mit mondott meg Arkhimédész?

    - Hogy minden vízbe mártott test annyit veszít a súlyából, mint az általa kiszorított víz súlya.

 A feleség arckifejezésén látszik, hogy egy szót sem ért férje mondanivalójából.

       - Arról van szó - magyaráz tovább hevesen a férfi -, hogy aki a vízbe megy, az veszít a súlyából!

          - Veszít - kapaszkodik a szóba kétségbeesetten az asszony, mint fuldokló a mentőövbe.

        - És mit gondolsz, hova lesz az a súlyveszteség? - csattan fel türelmetlenül a férfi. - A tengerben marad! Amennyit elvesztünk a súlyunkból, annyival megnő a tenger! Még hogy olvadó jégtakaró! Baromság! Nem az olvadó jég miatt nő folyamatosan a tenger szintje, hanem a súlyukat vesztett emberektől! Mint te meg én!

        - De hát ha kijövünk a vízből, akkor visszanyerjük a súlyunkat - ellenkezik félénken a feleség.

         Férje keserűen legyint.

- Egy fenét! Nézz meg engem! Ma ötször voltam a tengerben, s máris láthatóan legalább egy kilóval kevesebb vagyok! Mert ellopta a súlyom a tenger… Különben is… nem hallottál még az eltűnt emberekről? Halászokról, fürdőzőkről, hajósokról? Mit gondolsz, mi lett velük? Megmondom! Felfalta őket a tenger! És ez vár mindenkire, aki ennek a rohadék amőbának a karjaiba kerül! Vagy nézd meg apádat! Minden évben Korfun nyaral. Fürdik, úszik, lubickol. S már alig van a csontján bőr! Lassan ő is elfogy teljesen!

 - Mert öregszik - ellenkezik félénken az asszony.

- Nem! - szögezi le ellentmondást nem tűrően a férfi. Keserűen bámulja a vizet, majd tehetetlenül felsóhajt. - Végül elpusztítja az egész emberiséget!

A nő már nem mer ellenkezni. Elhallgat.

Egy pillanatra csend lesz, csak a hullámok fecsegnek tovább. Ám egy ilyen népszerű partszakasz nem alkalmas az áldott béke állapotához. Ahhoz máshova kéne menni. Mondjuk egy gardrobszekrénybe… Néhány ággyal odébb egy hosszú, vörös hajú lány töri meg a csendet.

- Nem jössz be? - kérdezi a párját. - Olyan szép, tiszta a víz!

A fiú arcára undor ül ki. Képére, amelyet sűrűn borítanak a szeplők, alig vet árnyékot rövid, égővörös haja. Le sem tagadhatná ír származását.

- Tiszta? - kérdezi, szinte kiokádva a szót. - Ez neked tiszta?

Hirtelen mozdulattal felül, és indulatosan a távolba mutat.

- Tudod te, hogy mivel van tele ez a kibaszott tenger? Tudod?

A lány megvonja a vállát.

- Vízzel.

- Halakkal! - csattan fel a fiú. - Meg bálnákkal meg mindenféle kurva élőlényekkel! S tudod, mit csinálnak egész nap ezek a kibaszott halak?

A fiú már valósággal tajtékzik.

- Zabálnak! Megesznek mindent, amit csak találnak! És tudod, mit csinálnak azok, akik folyton csak esznek? - üvölti. - Szarnak! Ez a kibaszott sok élőlény teleszarja ezt a kibaszott sok vizet, ami aztán tele lesz kibaszott sok szarral! Hát nem látod, hogy ez a kibaszott tenger nem más, mint egy nagy halom kibaszott szar?!

A fiú dühtől vöröslő arcán már nem lehet elkülöníteni a szeplőket. Egyetlen vörös paca az egész.

A következő pillanatban már feleségem fölém hajoló arcát látom.

- Ébresztő! Megsülsz itt a napon! Gyere inkább a vízbe fürödni!

Álmatagon ülök fel a nyugágyon, s tétován meredek a kék-zöld habokra.

Bemenjek?