7. NORVÉGIA - 2. nap

2015. október 11., vasárnap

Ahol az ezerkarú tenger ujjai belemarkolnak a hegyekbe és uralmuk alá hajtják a völgyeket, ott születnek a fjordok. Mi most az öblök vendégeként utazunk, egyik oldalunkon víz, hegyek a másikon. A fjordokat egy keskeny csík, az aszfalt fényes szalagja köti csokorba, amely autónk kerekére csavarodva kíséri a partot.

Kóstolgat minket az eső. 

Szürke, borongós az idő, s bár néha előkukkant a nap, nem tetszik, amit lát, hamar visszabújik felhőfüggönye mögé.

Ez az ígéret mára: ilyen lesz a napunk.
  

A vízesések királynője

Korán indulunk, hogy meglátogassuk a 705 méter magas Mardalsfossent, Nyugat-Európa legnagyobb vízesését, amely a tegnapi programból kimaradt. A táj nem rejti előlünk titkait, szinte bárhol megállhatnánk útközben fotózni, ha nem esne az eső. De esik.

A zuhatagot csak gyalogtúrával lehet meghódítani. Felhúzzuk hátizsákunkra az esővédőt, fejünkre a kapucnit, és nekivágunk. Néhány száz méter múlva már fel is tűnik a távoli a vízesés - illetve annak csak egy halvány mása. Alig csordogál valami a hegyről…

Jenő mesélte korábban, hogy a hegy tetején erőmű működik, mint annyi más helyen is Norvégiában. Az ország ugyanis elektromosáram-nagyhatalom: annyi vízi energiát termel, mint egész Európa összesen. Néhány éve a lakosoknak még nem kellet fizetniük az áramért.

A leérkező víz mennyiségét a fenti láthatatlan hatalom, az erőmű határozza meg. Ha elzárják a csapot - a vízesés kiapad.

Az 1970-es években a környezetvédők sikeres mozgalmat indítottak azért, hogy a vízesés a szezonon kívül is látogatható legyen - meséli Jenő. - Most is víznek kellene itt alázúdulnia.

Úgy látszik, azóta az energialobbi kerekedett felül.

(Jenő rosszul tudta: a környezetvédők azért harcoltak, hogy a vízesés egyáltalán látogatható legyen. Sikerült is elérniük, hogy legalább turistaszezonban legyen elég víz. Őszre azonban elzárják a vízesés elől a csapot.)

Kissé csalódottan indulunk vissza a buszhoz - ez a program most már végleg kimarad.



Égiekkel játszó

Bár még mindig esik, azt ígéri az előrejelzés, hogy mire Molde városába érünk, kitisztul az ég. De vajon lehet-e hinni az itteni meteorológiának? Úgy tűnik, hogy igen: Moldéhoz közeledve vége a szomorú, borongós óráknak, még a nap is kisüt, meg is állunk néhány helyen egy-egy rövid fotózásra. 




Ám a szép idő csak addig tart, amíg be nem érünk a városba, akkor újra esni kezd. Lám az itteni időjósok sem különbek a mieinknél. Csekély vigasz.

Lehangoltan kanyarodunk fel a kilátóteraszra, ahonnan 88 hegycsúcs látható a fjord vize fölött - ha az idő is úgy gondolja. Most nem gondolja úgy.

Esik vagy sem, kikászálódunk a buszból. Laci egy komoly esővédő szettet húz a gépére, én pedig az eresz csekélyke védelmét remélve egy faház kőperemén egyensúlyozva próbálok megörökíteni valamit a tájból.

Erőfeszítéseinket egyszer csak megjutalmazza az ég: az eső eláll, és a komor felhők mögül előbújó nap sugarai lélegzetelállító fényorgiával festik meg a fjord vizét. Jó egy órán keresztül fürdünk a látványban, a memóriakártyák pedig csak telnek, csak telnek…
  





Bud

A legtöbb norvég utazás egyik kötelező állomása ez a kicsiny halászfalu színes házaival, öbleivel, és a régies képtől kissé elütő modern motorcsónakjaival, halászhajóival.

Sétálunk egy nagyot a településen - végre nem esik az eső. 





Egy II. világháborús emlékmű is terpeszkedik felettünk a magasban, de nem mászunk fel. Minket a béke érdekel, nem a háború.

Indulás előtt még összegyűjtök egy csokorra valót a mindenféle színű házakból, csak úgy emlékképpen.




Akik megzavarják a trollok nyugalmát

Közepes nehézségű gyalogtúra egy kisebb hegy csúcsán rejlő márványbarlanghoz - ez a meghirdetett úti cél: a Trollok temploma.

A túra azért nem lesz olyan könnyű, s nekem nincs szükségem 7-8 kg túlsúlyra. Úgy döntök, hogy fotós hátizsákomat a kocsiban hagyom. Péter felajánlja, hogy gépemet felviszi a sajátjában, amit örömmel elfogadok. Így csak az állvány súlyával kell útközben megküzdenem.

Természetesen esik. 

Néhány méter után megszűnik a gyalogút, és egy patakmederben haladunk tovább a kellemetlenül meredek hegyoldalon. Kőről-kőre, ágról-ágra ugrálunk, néha a vízbe téved a lábunk. Csúszkálva, botorkálva haladunk fölfelé.

Öltözékem jól bírja: a csak rövid időszakokra elálló esőben a dzseki és a túranadrág nem ázik át, bakancsom pedig remekül tapad a legcsúszósabb sziklákon is.

Kapaszkodom felfelé, próbálok a többiek nyomába érni. Az erőviszonyoknak megfelelően hamar megkezdődik a leszakadás. Nálam csak Éva viseli nehezebben a megpróbáltatásokat, de hát neki már nyolcszor is kilyukasztották a térdét, mit akarok én azzal, hogy nekem is fáj…

Az élcsapat időnként bevár minket, jó nekik, legalább tudnak egy kicsit pihenni. Nekünk erre kevesebb időnk van, mert ahogy beérjük őket, szinte már indul is az erőltetett menet tovább.

Amikor úgy érzem, hogy vége, elfogyott az erőm, Jenő diadalmasan közli, hogy már túl vagyunk az egyharmadán. Őrlődöm, hogy visszaforduljak-e, az eszem azt mondja: megállj!, de hát nem azért jöttem Norvégiába, hogy feladjam mindjárt az első megpróbáltatásnál. Majd a másodiknál…

Vissza-visszacsúszva erőlködöm, kőről-kőre botorkálok tovább a meredek hegyoldalon. Egyre kisebbet lendül a láb, egyre hevesebben ver a szív és egyre kevésbé számít, hogy elkerüli-e a talpam a vizet.

Amikor megpillantom az előttünk ágaskodó, egymásra hányt, nedves és sík sziklatömböket, elképzelhetetlennek tartom, hogy élve feljussak. Arra már gondolni sem merek, hogy még vissza is kell jönni egyszer…

Nekilódulunk. Egyszer csak Miklós megcsúszik, hanyatt vágódik az egyik sziklán, és kétségbeesetten kapaszkodik a kövekbe, hogy elkerülje a 3-4 méteres zuhanást. Esés közben elkaszálja a lábam, én is elterülök, de nem esik komolyabb bajom, csak kicsit vizes leszek. De mit számít, hát nem az voltam eddig is?

Miklós csak másnap árulja el, hogy eltört a bordája.

Egyre nehezebben és lassabban haladunk, egyre több a pihenő. Az út háromnegyedénél Éva feladja, s nehezen tudom leküzdeni a kísértést, hogy én is kövessem a példáját. Küszködöm tovább.

Már csak egy susnyás-lápos vidék jön - biztat minket Jenő -, ez már semmi az előzőekhez képest! Ez talán így is lenne, ha nem fogyott volna el az erő. De innen már valóban értelmetlen visszafordulni.

Az eső még mindig esik, de már rég nem kívülről nedvesedem: zoknim és pólóm a testem pórusaiból issza a vizet.

A mély, csúszós talajból kiemelkedő sáros-köves szakaszok egy részére csak az előre odaerősített kötelek segítségével lehet feljutni. Támaszkodik a láb, ahol tud, miközben a kötelet markolva húzza a kar a testet egyre magasabbra. De mi van, ha ott fent száll el az erő?

Másfél óra telik el, mire felérünk a csúcsra. 

A barlang szűk, Jenő egyenként kísér be minket. Belül teljes a sötétség, a fejlámpa nélkül esélyünk se lenne továbbmenni. Az enyém fénye alig látszik (pedig otthon nagyon erősnek tűnt), Jenő imbolygó lámpája mutatja az utat.

Persze útról szó sincs. Félembernyi köveken ugrálunk a sötét, test nélkül térben, bizonytalan a távol, bár minden lépéssel közelebb a cél. Lábunk alatt folyóként zubog, fejünkre záporként ömlik a barlang mélyéből előtörő víz. A gépet a dzsekimbe rejtem.

Vonalzónyi hasadékon préseljük át magunkat, meggörnyedve bújunk át egy apró résen, majd a túlsó falnak támaszkodva próbáljuk menteni egyensúlyunk maradékát. Lábunkat jó barátként simogatja a szikla éle, s közben keressük a talajt a következő lépéshez. 

Onnan tudsz fotózni - mutat Jenő egy keskeny hasadékra. Átmászom a köveken, ahol teljes nagyságában elém tárul a vízesés. Széles sugárban ömlik alá föntről a víz, majd a padlóra zuhanva széttörnek cseppjei.

Felállítom az állványt, s el sem gondolkodom azon, milyen értelmetlen, amit csinálok. Hosszú záridős fotóra készültem, amire semmi esélyem sincs: egy pillanat alatt beteríti az objektívet a permet. Most látnám jó hasznát egy napellenzőnek, ami leárnyékolná az optikát - de az nincs. Így bosszulja meg magát a spórolás. Meggyőződés nélkül készítek néhány gyors fotót (persze normál záridővel), és már indulok is vissza.

Odakint már elállt az eső. Miklós hozott magával egy szatyrot, leterítem egy kőre, és leülök. Jól esik kicsit pihenni. Beírjuk magunkat a vendégkönyvbe, és amikor mindenki végzett a barlanggal, rávesszük magunkat az indulásra.

Az ég újra megnyitja csatornáit, de ezt már fel sem veszem. Botorkálva csúszkálok lefelé, bizonytalan minden lépés. Nem is lépés ez már, hanem zuhanás. A test súlya pörölycsapásként zúdul a térdre, hajlatát tőrdöfésként hasítja szét a fájdalom.

Már nincs erő vigyázni hova lépek, patakba vagy kőre, mindegy már, csak kerüljek lejjebb valahogy.

Félúton Lacival megállunk egy vízesést fotózni, addig is szünetel a kín. Mellettünk zúdul le a barlangból elszabadult víztömeg, ott van a lábunk alatt a földön és mindenhol. Ezért is kell a patak kövein haladni, különben bokáig süllyedünk a mély, ragadós fövenybe.

Félórával később újabb pihenőt tartunk. Hálásan dobom le magam a nedves padra, kit érdekel már a víz.

Felnézek a hegyre, ahol megzavartuk a trollok templomának nyugalmát.

Csak bosszút ne álljanak érte…


A cigánytábor

Későre jár. Még bevásárolunk egy szupermarketben és ismét elhűlök azon, hogy 40 koronába kerül egy kiló kenyér és 1,5 liter víz (1 korona=34 Ft) – már eszemben sincs másra költeni.

A szállásra érve ledobjuk magunkról a göncöket, természetesen mindenünk nedves. Csurom víz a pólóm és a polár pulóverem, átázott még a bakancsom is. Nem is csoda, lefelé már gyakorlatilag a patakban lépkedtünk.

Ruháinkat kiterítjük a székekre, és a radiátor elé toljuk. Egy elázott cigánytábor – jut eszembe a látványról.


A trollok átka

A túra vége felé értetlenül néztem a gépem kijelzőjét: minden fotó fekete, mintha csak a pokol világát idéznék elém. Nem foglalkoztam vele, akkor még éppen a túlélésért küzdöttem. Csak a buszban ébredtem rá, hogy valószínűleg beázott a gépem!

Utolért a trollok átka!


Este szétszedem a gépet, megtisztítom, amihez hozzáférek, és éjszakára csak úgy csupaszon a hősugárzó elé teszem, hogy száradjanak.

A vikingek isteneihez imádkozom, hogy ennyi elég legyen!

6 megjegyzés:

Piroska írta...

A Trollokkal bizony érdemes jóba lenni. Én is találkoztam szellemiségükkel Izlandon. Nekem szerencsém volt, végig napsütéses ragyogó időnk volt.. Remélem a többi napotok szerencsésebb volt. Nagyon várom a folytatást. :-)

2015. október 11. 20:09
TiSza írta...

Köszönöm! Igyekszem. (A trollokkal is jóban lenni.)

2015. október 12. 7:19
Kozma Erzsébet írta...

Kalandos utazásban volt részetek azt látom. Az eredmény sem maradt el. Remélem a géped aznap este kiszáradt, mert már várom a többi gyönyörű fotót.

2015. október 12. 9:48
TiSza írta...

Hamarosan kiderül... :)

2015. október 13. 8:32
Kovács Miklós írta...

Jézusom! Törött borda már a második napon! Kalandos utatok volt...

2015. december 24. 0:03
TiSza írta...

Annak indult :) Később azért kicsit lecsitult.

2015. december 25. 11:58

Megjegyzés küldése

 

2009 ·TiSza by TNB