Úgy gondoltam, hogy az elmúlt évihez hasonló módon fejezem be a 2012. évet: készítek egy rövid videót (slideshowt) a fotóimból. Tavaly csak a portrék fértek bele abba a 4-5 percbe, amit még nézhető hosszúságúnak tartok, most az lenne a logikus, hogy a többieket gyűjtsem össze. Ám mégsem ezt teszem. Talán komplexebb képet ad egy olyan válogatás, amely a Flickr fotómegosztón legnépszerűbbnek bizonyult képeimet tartalmazza. Nem én "válogattam" ugyan, hanem a többi fotós, de ez nem is baj. Néha mások szemével is érdemes látnunk (és láttatnunk) magunkat.
Vasárnap este Gödöllőn jártam, ahol készítettem néhány fotót a főtér ünnepi látványáról. Állvány nem volt velem, ezért főként kézből fotóztam, illetve a fekvő fekete-fehér képnél letettem a gépet egy kőre.
December 9-től ismét látható a pesti korzón és a budai oldalon a díszruhába öltöztetett karácsonyi fényvillamos. A szerelvényt 3.500 méter füzéren csaknem 40.000 kék és fehér fényű led borítja. Állítólag az utastere is különlegesen van kidíszítve, de mivel még nem utaztam rajta, ezt nem tanúsíthatom.
Kertünk díszeit főként örökzöldek adják, de fű, fa és bokor egyaránt megtalálható benne. Néhány hete őszi színekben pompázott, most pedig már fehér lepel takarja. Megörökítettem mindkettőt - fotós szempontból talán érdektelen, de szeretem, mert életem fontos része a látvány, ami nap mint nap elém tárul.
Az egyik reggel megálltam Kőbánya Alsón egy rövid fotózásra. A vasútállomás egy felüljárón helyezkedik el, rálátással az alatta lévő forgalmas útra. A nemrég elállt eső cseppjeitől fényesen csillogott a burkolat, és a lámpák visszatükröződő fénye arany szőnyeget terített az útra. Érdekes, szinte ünnepi látvány volt. A kék óra vége felé jártunk, így volt már annyi fény, hogy ISO 800-on 3,5 blendével, 1/30 záridővel állvány nélkül is készíthessek egy felvételt.
Az állomáson derengő fények is érdekes hangulatot árasztottak, így ott is készítettem néhány képet.
Orsi keresztlányommal az utolsó igazán szép, napfényes őszi hétvégét sikerült elcsípnünk két héttel ezelőtt egy kis portréfotózáshoz.
A helyszín ezúttal is a megunhatatlan Népliget volt. Reggel 8 és 10 között olyan gyönyörű fényeket sikerült kifognunk, amilyenekhez eddig még sosem volt szerencsém. A fákon átszűrődő sugarak csak úgy kiabáltak a fotózásért.
A derítőlap kezelésében Orsi férje, Zoli volt a segítségünkre, így a végén néhány kép erejéig természetesen együtt is a kamera elé álltak.
Mai hír, hogy a Prizma Kör FÉNY-ÁRNYÉK-SZÍN VILÁG fotópályázatán az Árnyék kategóriában 1. díjat kapott a Fények és árnyak c. képem, a Szín kategóriában pedig a kiállítottak közé került a Lámpa-ernyő c. fotóm.
A Facebookon olvastam egy fotós beszélgetést arról, hogy milyen színtérbeállításokat érdemes használni a Photoshopban. Ilyenkor elsősorban az Adobe RGB és az sRGB közötti választás merül fel kérdésként.
Ez egy olyan terület, amelyről az amatőr fotósok legtöbbje elég kevés ismerettel rendelkezik (én is).
Sümegi Andrástól olvastam korábban egy fotovilag.hu-n megjelent 2008. évi cikket, amelyben ezt a kérdést elég jól körbejárja. Megpróbáltam egy kicsit a saját értelmezésemben összefoglalni, hátha másnak is hasznos lehet.
Már ősz van ugyan, de azért az elmúlás színkavalkádja még nincs jelen a képeken. A helyszín ezúttal is a kedvenc területem, a Népliget, segítőim pedig Molnár Mónika és Erika barátnője, Dági Szandra.
Évek óta eltöltök néhány órát a Nemzeti Vágtán, és mindig találok valami fényképezni valót a nagy forgatagban.
Az idei rendezvény a legszegényesebb volt valamennyi közül, talán a válság nyomta rá a bélyegét, nem tudom. Korábban az Andrássy út a Hősök terétől a Bajza utcáig tömve volt bódékkal, üzletekkel, kirakodókkal, mostanra ezek mind eltűntek, és egyébként is valahogy szürkébb volt az egész - de az is lehet, hogy csak én képzelem.
Három baráti házaspár, nyolc gyerek(ből most éppen csak hét) és házastársaik - összesen 17 fő: ennyien gyűltünk össze Gödöllőn a szokásos nyárbúcsúztató kerti partin. Ilyenkor többnyire partifotók, családi képek születnek és természetesen most sem volt ez másképp, de az elkapott pillanatokból "portrésított" fotók közül azért kiválogattam néhányat - mert olyan jó emlékezni rá!
A rétegmaszk a Photoshop egyik leghasznosabb eszköze, ennek ellenére nagyon sok fotós nem ismeri és nem tudja használni. Erre először akkor döbbentem rá, amikor néhány hónapja az egyik egészen kiváló fotós ismerősöm - aki pedig remekül "megfotosopolt", csodálatos képeket készít -, a facebookon arról érdeklődött, hogyan kell "maszkolni". A múlt héten pedig az egyik profi fotós csoport tagjainak egy részéről derült ki, hogy nem tudják és ezért nem is szokták használni ezt az eszközt. Ez végül arra indított, hogy készítsek egy rövid és lehetőleg könnyen érthető ismertetőt a maszkolás technikájáról. (A rétegmaszkról - létezik ugyanis vektormaszk is, de itt most nem arról lesz szó.)
Már régóta szeretnék színes szántóföldi portrékat készíteni - repce, napraforgó, gabonatáblákon -, de eddig valahogy sosem jött össze.
Két héttel ezelőtt Zita, a menyem (aki már szerepelt a blogban a 2011-es filmplakátok egyik szereplőjeként), felajánlotta, hogy modellt áll egy napraforgóföldön. Némi keresgélés után egy Pécel melletti területet választottunk ki, ahonnan egy szomszédos gabonatáblába is átrándultunk néhány kép erejéig. A fotózás éppen az irdatlanul nagy forróság idejére esett, ezért hogy kikerüljük a kezelhetetlen fényeket (és a hőgutát), reggel 7 körül kezdtük a fotózást. Így is volt fényünk elég. Visszafelé még megálltunk egy parkban is néhány kép erejéig.
A fotózás aktív résztvevője volt Dávid fiam is (a férj), derűvel, derítőlappal, ötletekkel felszerelkezve. Mindkettőjüknek köszönet érte!
30 éve jártunk utoljára Mallorcán, amiről nagyon kellemes emlékeket őrzünk. A sziget természeti szépségei sem utolsók, de a legcsodálatosabbak az emberek voltak.
Az egyik üzletben, ahol feltűnt szokatlan nyelvünk, megkérdezte az eladó, honnan jöttünk. Amikor meghallotta a választ, egészen felélénkült. Lelkesen sorolni kezdte az Aranycsapat tagjait. Mindent tudott róluk (én meg kicsit szégyenkeztem, hogy tizedannyi ismerettel sem rendelkezem), s ettől kezdve szinte barátként kezelt minket. Akkor tudatosult bennem, hogy Puskás Öcsit (aki a Real Madrid játékosa is volt) istenként tisztelik Spanyolországban.
Egy másik alkalommal flamenco táncot néztük egy kis bár kerthelyiségében. A szünetben szóba elegyedtem a két ördöngös kezű gitárossal (és megvásárolatm a kazettájukat), amely során ismét felszínre került a nemzetiségünk. Másnap, amikor újra betérünk a bárba, a zenészek bejelentették, hogy magyar barátaik tiszteletére eljátsszák a Monti csárdást (amiről persze kevesen tudják, hogy egy olasz zeneszerző műve).
Ilyen és ehhez hasonló esetek sokasága miatt szerettük meg a spanyolokat. Mondhatjuk, hogy nem nagy dolgok ezek, csak a vendéglátásban kötelező szívélyesség részei, de amikor Európa egyes részein elkeserítő tapasztalatokat szerez az ember, akkor megbecsüli azt, ahol szeretettel bánnak vele.
(Kellemesnek, de azért nem ennyire szeretetteljesnek találtuk a görögök hozzáállását. A legelkeserítőbb tapasztalataink az olaszokkal voltak, akik olyanok, mint a magyarok: ott csapják be a vendéget, ahol tudják - elnézést mindazoktól, akikre ez nem jellemző.)
Az idén tehát örömmel látogattunk el Mallorcára megint. Egy ilyen gyönyörű helyről emlékképek százai készülnek, helyettük azonban inkább csak néhány plakátszerű összeállítást idézek (kezdve a budapesti repülőtérrel), ezt is inkább csak azért, hogy ne múljon el nyomtalanul ez a kellemes utazás. (Készültek a Canon G10 kompakt géppel.)
A bp-i repülőtér hajnali 4-5 körül
Ez a kép fogadott a repülőtéren Palma de Mallorcán
Egy busz ablakán tükröződő kép a mallorcai repülőtéren
Az elmúlt hét napot Mallorcán töltöttük, ahol a tőlünk 3-4 km-re lévő szálloda kigyulladt. Komoly erdőtűz kerekedett belőle, még az itthoni híradók is beszámoltak róla.
A tüzet a tengerpartról "élvezhettük" végig, s csak reménykedni tudtunk, hogy nem terjed tovább. A helyi erők helikopterek és repülők tucatjaival estek a lángoknak, amit estére szerencsére sikerült is eloltaniuk.
Szombat délelőtt mászkáltam egy kicsit a Dunaparton. Rájöttem, hogy bár egyenként szinte minden pontján jártam már, de egyhuzamban még sosem sétáltam el az Erzsébet hídtól a Lánchídig. Pedig igazi turistalátványosság: kellemes környezet, barátságos vendéglők, gyönyörű kilátás.
Persze hanyagoltam az igazi látványtémák direkt fotózását (pedig szép idő volt és még felhők is voltak a kék égen), inkább a hangulatból próbáltam megragadni valamit.
Németh Erikával ősszel készítettük első közös fotóinkat a Budai Várban. Erika ezúttal tavaszi virágos képeket szeretett volna csinálni. Bár először repcés fotózást terveztünk, mivel messze kellett volna utazni egy igazán szép, virágzó repcetáblához, végül másik ötlete, az orgonás képek mellett maradtunk.
Nagy örömömre beválogatták az egyik fotómat a Prizma Kör által kiírt Alkonyattól-pirkadatig fotópályázat kiállítottjai közé. Nem olyan eget verően nagy dolog ez, tudom, de mivel nekem soha semmilyen képemet nem állították még ki, számomra értékes siker.
Az előző bejegyzésben bemutattam a fekete-fehér portrékat, most jöjjenek a színesek...
Túl sok szín nem volt még a természetben, ehhez kellett igazodnom az utómunkák során is. Többféle hangulattal próbálkoztam a színkezelésben, ezért aztán nem túl konzisztens, mondhatni változatos lett az eredmény.
Néhány kép visszaköszön az előző posztból, ahol fekete-fehérben láthatók ugyanezek a fotók, de mivel nem tudom eldönteni melyik feldolgozás a jobb, ezért ezt rátok bízom...
A modellel nem először találkoztunk (kérésére a nevét nem írom le). Ősszel már készítettünk egy színes sorozatot, és úgy gondoltuk, hogy most eljött az idő a tavaszi fotózáshoz. Ám a dolog sajnos nem egészen úgy sikerült, ahogy szerettük volna.
A Kopaszi gáton ugyanis olyan őrült szél fújt aznap délután, hogy egy átlagosan beállított képet alig lehetett készíteni. Hiába vigasztaltam magam, hogy legalább van egy saját szélgépünk, valójában az elemeket nem lehet úgy irányítani, mint egy gépet. A szél összevissza fújt, kénye-kedve szerint, változó erővel. Persze, ha már ott voltunk, megcsináltuk a képeket, gondoltuk lesz, amilyen lesz. Hát ilyenek lettek... Kicsit ziláltak, mondhatnám: "természetesek". Először jöjjenek a fekete-fehérek, a színes fotókat külön posztban hozom majd.
A simket Jánvári Noémi készítette (aki Adrienn és Szabolcs képeinél is közreműködött).
A Mezőgazdasági Múzeumban nagyon érdekes interaktív kiállítás nyílt Optikai illúziók címmel. Érdemes megnézni annak, aki teheti, jópofa módon mutatja be a szem működését és fizikai-biológiai magyarázatokkal is szolgál az optikai csalódásokra.
A kiállítás környezete ráadásul elég fotózásra ingerlő, ezért amíg a feleségem a bejáratnál kapott kvízt töltögette, addig én fényképeztem.
Harmadik éve fotózom a március 15-i ünnepségeket. A tömegrendezvények jó fotótémákat kínálnak, ünnepeinken pedig mindig akad megörökíteni való.
Helyszínválasztásaimat nem a politikai nézeteim határozzák meg: két éve egy állami, központi helyszínen voltam a Nemzeti Múzeumnál, tavaly a Nemzeti Gárda avatását fotóztam a Hősök terén, az idén pedig a Milla rendezvényét látogattam meg a Szabad sajtó úton.
Hurrá! Végre megtaláltam a nekem való fotóstáskát! Dörr City London névre hallgat. A City sorozatnak van egy kisebb és egy nagyobb tagja is, mindegyik egy városról kapta a nevét - a nagyobbat New Yorknak, a kisebbet Berlinnek hívják. Némi próbálgatás után a London nevet viselő középméretű változatot választottam. Londont egyébként is nagyon szeretem...
Gödöllő központjában áll a Művelődési Ház, új nevén a Művészetek Háza (mert mostanában mindennek új nevet kell adni, hogy a múltat végképp eltöröljük - ez ugyanis ilyen egyszerű). Nemrégiben felújították, hát bementünk és körülnéztünk. Szép lett. Azt sajnos nem tudtuk ellenőrizni, hogy a kényelmetlen és levegőtlen színházterem mennyit változott. Reméljük, hogy az is sokat...
Gödöllői a szívem egyik kis csücske. Ott születtem, ott nőttem fel, ott lettem szerelmes, ott szereztem életre szóló barátságokat, és ott jártam ki minden iskolámat is. Ma sem élek messze tőle, barátaim is laknak ott, természetes hát, hogy időnként megfordulok a városban. És néha fényképezek. Bár többet kéne, mert volna mit...
Készítettem egy rövid videót budapesti fotóimból. Próbáltam valamiféle tematika szerint felépíteni a látványt, de mivel nem koncepcionális, hanem alkalmankénti fotózások eredményeiről van szó, valójában csak annyi közük van egymáshoz, hogy mind Budapesten készültek. Ráadásul az egységes látvány kedvéért csak a fekvő formátumú képeket használtam fel, az állók kimaradtak. És tartottam magam ahhoz, hogy ne legyen hosszabb egyetlen zeneszámnál...
Benézett hozzánk az ablakon egy rigó és jó reggelt kívánt. Kicsit elbeszélgettünk. Elpanaszolta, hogy milyen kemény ez a tél, és én is elmondtam, hogy bizony nekünk sem egyszerű az élet. Ő legalább szabad, mint a madár. Megcsóválta a fejét, úgy tűnt, nem nagyon ért egyetvelem. Aztán elrepült.
Illés Adrienn és Nyitrai Szabolcs Mezőkövesdről utaztak fel Budapestre a fotózás kedvéért. Adrienn sminkesről is gondoskodott Jánvári Noémi személyében. A csapathoz Molnár Mónika is csatlakozott, aki már nem először segédkezett nekem a porték készítésében. Adrienn számára nem volt ismeretlen a modellmunka, Szabolcs azonban ezúttal először, a párja kérésére állt a kamera elé. Párfotózásban még nekem sem volt tapasztalatom, ezért különösen örültem a lehetőségnek. Nagyon fontosnak tartottam, hogy a képeken ne egyszerűen csak jelen legyen a két személy, hanem valamilyen kapcsolat is létrejöjjön közöttük. A szerelmes beállítások persze különösebb segítség nélkül is jól sikerültek, de remekül ment a kevésbé magától értetődő, "megjátszott" érzelmek kifejezése is. A két fiatal nagyon lelkesen vetette bele magát a fotózásba és ez meg is látszik a képeken. Nagyon élveztem! A Margitszigeten mindig jó háttereket lehet találni, amelyek meglepetésemre még így a semmilyen télben is nagyon kellemes színeket produkáltak.
A fotózás olyan, mint a zenélés vagy a sakkozás. Tudod, hogy nem te vagy a legjobb. Lehet, hogy még csak nem is vagy jó (még ha törekszel is arra, hogy az légy). Akkor is... élvezed és csinálod. Mert fotózni muszáj.
